Konrád György: Elutazás és hazatérés

„Álló marhavagonban ültünk 1945 februárjában egy padon. Nem tudtam elszakadni a nyitott ajtótól, amelyen át a havas síkságról bevágott a szél. Haza akartam menni Budapestről, hogy ne legyek vendég, ezért volt ez az egyhetes út vissza, Berettyóújfaluba, ahonnan a szüleinket elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás előtti utolsó napon eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna. Tizennégy éves nővérem esetleg túléli. Én tizenegy éves voltam, az osztálytársaimat Mengele doktor mind a gázkamrába küldte.” Ezzel a hat, leíró, csupasz mondattal kezdődik Konrád György önéletrajzi regénye. Csak egy bekezdés, de annyira átfogó, hogy nagy vonalakban magába foglalja a kötet teljes cselekményét; a történtek tárgyilagos leírása pedig hidegzuhanyként éri, egyben fel is készíti az olvasót. A tárgyilagosság és a mód, ahogy Konrád röviden előrebocsátja másfél év főbb eseményeit, a regény megértésének kulcsa lehet. Arra figyelmeztet, hogy nem maga az esemény a meghatározó – az csupán következmény –, inkább az események módja, hiszen a részletek teszik érthetővé, hogyan juthatott el fokról fokra Magyarország a vészkorszakig. A sokkoló kezdés után Konrád szinte azonnal ritmust vált: lelassít, hogy visszatérjen az emlékképek, jelenetek lassúdad, megtévesztően állandónak ható világába. Leírásából megismerhetjük a tizenkétezres lakosú Berettyóújfalut – amely akkor még valóban falu volt, bár egyben Bihar megye fejlett székhelye –, valamint a helyi zsidó és keresztény közösség komótos mindennapjait. A nagypolgári zsidó családba születő Konrád látható élvezettel eleveníti fel a gyermekkori reggelik rituáléját, a fürdőzéseket, melyek előkészítéséhez cselédek hadának munkája kellett, és testi tapasztalatként, szagminták formájában érzékelteti a kor társadalmi hierarchiáját. „Az én pipereszappanos illatosságom összefüggött azzal, hogy a cselédnek cselédszaga volt, a szolgának pedig szolgaszaga.” Később is szívesen él a prousti emlékidézés illatos hagyományával; apja vaskereskedését például szintén a szagok kavalkádjával írja le. A gyermeki léthez hozzátartozik, hogy az idilli képeket kiegészíti és nem beárnyékolja a közelgő rossz érzete. Konrád regényében tisztán őrizte meg az ítélkezés nélküli, mindent befogadó látásmódot, melynek hitelességét a gyakori idősíkváltások, a felnőtt narrátor hozzáfűzött megjegyzései sem csorbítják.

A lassú felvezetés, a gyermekkori falu több száz éve változatlan életformájának bemutatása érthetővé teszi , hogy a vidéki magyar zsidóságot miért érte felkészületlenül az elkerülhetetlen, miért nem látták előre a közelgő deportálásokat: a nemzethez tartozás tudata és a társadalmi rendbe vetett hit erősebb volt a félelmeknél, talán a józan észnél is. Jellemző, hogy a berettyóújfalui hitközség maga végezte el a (később Auschwitzba szállított) zsidó családok összeírását a csendőrség számára. A regényből kiderül, hogy Konrád György szülei csak azért kerülték el a lengyel haláltábort, mert a Gestapo emberei Ausztriába hurcolták őket – a történtek idején tizenegy éves író és nővére pedig egy nappal azelőtt menekült a faluból Budapestre, hogy a teljes helyi zsidóságot marhavagonokba terelték.

Az eddig csak fokozatosnak tűnő romlás ezek után fékezhetetlenül felgyorsul. Konrád hűvös-tárgyilagos perspektíváján keresztül követhetjük, ahogy 1944 telére a főváros a nyilasok uralma alá kerül. Az utcai kivégzés, a gettóban összefogdosott zsidók Dunába lövése épp annyira a mindennapok részének számít, mint az élelmiszerrel való csencselés, vagy hogy orosz vadászbombázók sorozzák a bérházakat. „1944–1945 telén majdnem úgy gondoltam a halálra, mint a tűzifára. Nem volt benne semmi különös” – írja a szerző, aki csak akkor szembesült saját halálának lehetőségével, amikor épp az ő homlokához tartott pisztolyt egy nyilas fegyveres. Ám mindezek együtt sem hatottak a gyerekelbeszélő életkedvére: egy 11 éves fiú a háború közepén is kölyök marad, és játszani akar – befagyott tócsán csúszkál, miközben a szovjet Rata vadászrepülő géppuskagolyói pattognak mögötte. A halált sok-sok trükkel és isteni szerencsével túlélő narrátor végül megtapasztalja a szovjetek bevonulását, hogy aztán több kitérő után vonatra (marhavagonba) szálljon, és egy hét alatt hazajusson, Berettyóújfaluba. A semprúni A nagy utazást megidéző utat Konrád már akként a gyerektestbe bújt felnőttként teszi meg, aki szembenézett saját halálával. Teljes létszámban csak az ő családja térhetett vissza, és ők maradtak az utolsó zsidó gyerekek is a faluban, a többiek mind odavesztek Auschwitzban. A nagy hazatérést több kisebb is követi, hiszen Konrád három utat örökít meg – az utolsóhoz egy 2000-ben rendezett író-olvasó találkozó ad alkalmat –, ám mindegyik az elsőt próbálja értelmezni. Mi közünk lehet még a gyermekkor helyszínéhez, amely kivetett minket magából, lehetséges-e itt újra otthonra lelni? Valóban számon kérhető-e az, ami történt, és ha igen, kin kérhető számon?

A rövid regény a holokauszttal foglalkozó művek legjobbjai közé tartozik: sokkoló szenvtelensége és életszeretete, iróniája miatt Kertész Imre Sorstalanságával vagy Jorge Semprún már említett regényével vethető össze. Értékéből az sem von le, hogy a kötetben olykor ismétlődő jelenetleírások, a magyar olvasó számára talán közismertnek tűnő történelmi háttérképek is akadnak. Az Elutazás és hazatérés fontosabb momentumait Konrád György részben megidézte a folytatásnak tekinthető Fenn a hegyen napfogyatkozáskor (2003) című önéletrajzi kötetében, melyet a tényleges hazatérés mementójának szánt.