súgó szűrés
keresés

Keszthelyi Rezső: Emlék kert

alcím
Válogatott versek
Szerző
Keszthelyi Rezső
Kiadás éve
2015
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kalligram Kiadó
Oldalszám
176
A szócikk szerzője
Sturm László

Keszthelyi versei szűkszavúságukkal, elhallgatásaikkal, az alapkérdések állandó boncolgatásával kevésbé számíthattak széles körű népszerűségre. Költőtársai viszont nagyra becsülték és időről időre fölfedezték-fölfedezik.

Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a harmincas években született, és akik közül sokan csak a harmincas éveiken túl, 1970 körül jutottak kötethez. Hasonló rejtvényszerű és sokszor minimalista versekkel mutatkozott be annak idején mások mellett Tandori Dezső, Marsall László és Oravecz Imre – de az ő útjuk másfelé kanyarodott, Keszthelyi viszont egész életében kitart e mellett a líraeszmény mellett. Versei mintha innen vagy túl lennének a költészeten. Amint a természet elemeitől közvetlenül az élet-halál kérdésekig, az univerzumig lendül, szövegei legalább annyira tűnnek egy létbölcselet töredékeinek, mint költészetnek.

Az én közvetlen létre irányulása és a gépies társadalom elutasítása az adott korban egyértelművé teszi az egzisztencializmus hatását, amely a pályatársak közül Tornaitól Kertész Imréig nagyon sokakra kiterjedt. Ennek jegyében is kerüli az alanyiságot, az érzelmek hagyományos nyelvét, mivel az könnyen közhelyessé válhat. A lélek ügyeiről is pszichologizálás nélkül, viszonylag szenvtelenül szól.

Alapmotívumainak nagyrésze már első kötetében, az 1968-as Vonalak kertjében jelen van. Ilyenek: a fény, a tenger, a testrészek (arc, kéz), az eső, a madár, a szél, a hal, a kagyló, a hold, a csillag, a hó, a fehérség. A konvencionális szemlélet és konvencionális nyelv zavarba ejtő kibillentésére, átértelmezésére is készen áll már ekkor a költői eszköztár: a paradoxon, az össze nem illő jelenségek szinesztéziaszerű egymáshoz rendelése, a szándékos nyelvtani vétség, az elhallgatás, a variációs ismétlés, a motívumláncok kiépítése. Az utóbbiak némelyikére prózai önértelmezésében, az Öntalálkozóban maga a szerző kínál megfejtést. Egész világszemléletét jellemzi például, amit a fehér színről, illetve a virágról ír: „Körös-körül és minden pillanatban hódít a virág és a fehérség. A virág: a pillanat. A fehérség: az öröklét. Szakadatlanul cserélni kell a pillanatokat a fehérségen – virágokkal. Vágott virágokkal. Nem lehet ültetni a fehérségbe, csupán pillanatokat helyezni rá. Nap mint nap.”

Az Emlék kert Keszthelyi életében megjelent utolsó kötete. „Válogatott versek”, írja a cím alatt, valójában az életmű letisztult összegzése. Régi és új írások váltakoznak benne, anélkül, hogy ciklusokra osztaná vagy jelölné, melyik új és melyik régi. Azonban a régiek nagy része is tekinthető újnak, hiszen legtöbbjükön változtat. Kihagy részeket, áttördel, módosít. Ezzel is önmaga hagyományát folytatja. Már a második kötetétől jellemző, hogy korábbi verseit újraírva közli. „Tehát itt nem egyszerűen »javításról«, szüntelen módosításról van szó, hanem az életművel való maradéktalan együttélésről […] a kötet eltünteti a fejlődési fokozatokat, lényegtelenné nyilvánítja az időrend esetlegességét, lényeglátás szintjére tolja az egész életművet […] valami egyiptomi költői frontalitás varázsát kölcsönzi a költői összegnek. Ez a technika továbbá szívósan táplálja azt az olvasói benyomást, hogy ez a költő csalhatatlanul keresi a tökéletességet” (Báthori).

Keszthelyi világa több ponton érintkezik az egzisztencializmussal, de el is tér attól. Folyton kísérti a lét reménytelensége, de nála nem ez az utolsó szó. A fény, a tenger, a szél, sőt maga a semmi is inkább valami rejtélyes értelmet sugároz számára. Ennek a rejtett lényegnek az érzékszerve nála az Én. A könyv első verse már ezt pendíti meg: „Ablakunkban kanadai gyöngyvirág, / halványlila színe lengedez, / átveszem lényét, / tartogatom, / aztán visszaadom” (Anonim). A Karöltve ugyanerről: „Velem is leéli magát, / ami nem én, miként eltöltöm vele, / ami ő […] míg mögötte látássötét figyel moccanatlan: / nem a földé, / nem az égitesteké.” Az Én azonban nem oldódik föl az egyetemesben, hanem azzal érintkezve alakul ki igazából: „Gyanítom, / világra ért lényem / átélni kénytelen / némely titkokat, / kiknek talánya / aztán az én talányom / marad” (Több valami).

Az eszmény a világ eredendő harmóniájába, mulandó és örök metszéspontjába, a fénybe, a pontba való visszatalálás. Ide azonban sem az érzelem, sem a puszta megismerés nem tör utat. A létegész egy láthatatlan pontból élhető meg, emberin és nem emberin, lentin és fentin túli új dimenzióból, „látássötétből”. Ez már a Semmi világa. A Semmi viszont a valóság alapja: „A Semmi gráciája // mindenikben / a valósága” (A Semmi gráciája). A költészet titka is ide torkollik: „A lantos igaz éneke – // mikor már csupán az, / ami a tiszta, / fogyhatatlan titkú semmi” (A lantos igaz éneke).

A kötet egyik újdonságát a grácia- és báj-versek fogalmazzák meg: e szerint a mulandó és múlhatatlan egybenállása olyan evidenciaélmény, melyet a báj derűje kísér: „A Lét gráciája // nincs benne a kérdés: miért van / valójában” (A lét gráciája); „A Mindenható bája // neki / nincs vallása” (A mindenható bája); „A megsemmisülés bája // a múlandó / öröklétbe / pusztulása” (A megsemmisülés bája).

Irodalom

Keszthelyi versei szűkszavúságukkal, elhallgatásaikkal, az alapkérdések állandó boncolgatásával kevésbé számíthattak széles körű népszerűségre. Költőtársai viszont nagyra becsülték és időről időre fölfedezték-fölfedezik.

Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a harmincas években született, és akik közül sokan csak a harmincas éveiken túl, 1970 körül jutottak kötethez. Hasonló rejtvényszerű és sokszor minimalista versekkel mutatkozott be annak idején mások mellett Tandori Dezső, Marsall László és Oravecz Imre – de az ő útjuk másfelé kanyarodott, Keszthelyi viszont egész életében kitart e mellett a líraeszmény mellett. Versei mintha innen vagy túl lennének a költészeten. Amint a természet elemeitől közvetlenül az élet-halál kérdésekig, az univerzumig lendül, szövegei legalább annyira tűnnek egy létbölcselet töredékeinek, mint költészetnek.

Az én közvetlen létre irányulása és a gépies társadalom elutasítása az adott korban egyértelművé teszi az egzisztencializmus hatását, amely a pályatársak közül Tornaitól Kertész Imréig nagyon sokakra kiterjedt. Ennek jegyében is kerüli az alanyiságot, az érzelmek hagyományos nyelvét, mivel az könnyen közhelyessé válhat. A lélek ügyeiről is pszichologizálás nélkül, viszonylag szenvtelenül szól.

Alapmotívumainak nagyrésze már első kötetében, az 1968-as Vonalak kertjében jelen van. Ilyenek: a fény, a tenger, a testrészek (arc, kéz), az eső, a madár, a szél, a hal, a kagyló, a hold, a csillag, a hó, a fehérség. A konvencionális szemlélet és konvencionális nyelv zavarba ejtő kibillentésére, átértelmezésére is készen áll már ekkor a költői eszköztár: a paradoxon, az össze nem illő jelenségek szinesztéziaszerű egymáshoz rendelése, a szándékos nyelvtani vétség, az elhallgatás, a variációs ismétlés, a motívumláncok kiépítése. Az utóbbiak némelyikére prózai önértelmezésében, az Öntalálkozóban maga a szerző kínál megfejtést. Egész világszemléletét jellemzi például, amit a fehér színről, illetve a virágról ír: „Körös-körül és minden pillanatban hódít a virág és a fehérség. A virág: a pillanat. A fehérség: az öröklét. Szakadatlanul cserélni kell a pillanatokat a fehérségen – virágokkal. Vágott virágokkal. Nem lehet ültetni a fehérségbe, csupán pillanatokat helyezni rá. Nap mint nap.”

Az Emlék kert Keszthelyi életében megjelent utolsó kötete. „Válogatott versek”, írja a cím alatt, valójában az életmű letisztult összegzése. Régi és új írások váltakoznak benne, anélkül, hogy ciklusokra osztaná vagy jelölné, melyik új és melyik régi. Azonban a régiek nagy része is tekinthető újnak, hiszen legtöbbjükön változtat. Kihagy részeket, áttördel, módosít. Ezzel is önmaga hagyományát folytatja. Már a második kötetétől jellemző, hogy korábbi verseit újraírva közli. „Tehát itt nem egyszerűen »javításról«, szüntelen módosításról van szó, hanem az életművel való maradéktalan együttélésről […] a kötet eltünteti a fejlődési fokozatokat, lényegtelenné nyilvánítja az időrend esetlegességét, lényeglátás szintjére tolja az egész életművet […] valami egyiptomi költői frontalitás varázsát kölcsönzi a költői összegnek. Ez a technika továbbá szívósan táplálja azt az olvasói benyomást, hogy ez a költő csalhatatlanul keresi a tökéletességet” (Báthori).

Keszthelyi világa több ponton érintkezik az egzisztencializmussal, de el is tér attól. Folyton kísérti a lét reménytelensége, de nála nem ez az utolsó szó. A fény, a tenger, a szél, sőt maga a semmi is inkább valami rejtélyes értelmet sugároz számára. Ennek a rejtett lényegnek az érzékszerve nála az Én. A könyv első verse már ezt pendíti meg: „Ablakunkban kanadai gyöngyvirág, / halványlila színe lengedez, / átveszem lényét, / tartogatom, / aztán visszaadom” (Anonim). A Karöltve ugyanerről: „Velem is leéli magát, / ami nem én, miként eltöltöm vele, / ami ő […] míg mögötte látássötét figyel moccanatlan: / nem a földé, / nem az égitesteké.” Az Én azonban nem oldódik föl az egyetemesben, hanem azzal érintkezve alakul ki igazából: „Gyanítom, / világra ért lényem / átélni kénytelen / némely titkokat, / kiknek talánya / aztán az én talányom / marad” (Több valami).

Az eszmény a világ eredendő harmóniájába, mulandó és örök metszéspontjába, a fénybe, a pontba való visszatalálás. Ide azonban sem az érzelem, sem a puszta megismerés nem tör utat. A létegész egy láthatatlan pontból élhető meg, emberin és nem emberin, lentin és fentin túli új dimenzióból, „látássötétből”. Ez már a Semmi világa. A Semmi viszont a valóság alapja: „A Semmi gráciája // mindenikben / a valósága” (A Semmi gráciája). A költészet titka is ide torkollik: „A lantos igaz éneke – // mikor már csupán az, / ami a tiszta, / fogyhatatlan titkú semmi” (A lantos igaz éneke).

A kötet egyik újdonságát a grácia- és báj-versek fogalmazzák meg: e szerint a mulandó és múlhatatlan egybenállása olyan evidenciaélmény, melyet a báj derűje kísér: „A Lét gráciája // nincs benne a kérdés: miért van / valójában” (A lét gráciája); „A Mindenható bája // neki / nincs vallása” (A mindenható bája); „A megsemmisülés bája // a múlandó / öröklétbe / pusztulása” (A megsemmisülés bája).