Keszthelyi Rezső: Emlék Kert

Keszthelyi versei szűkszavúságukkal, elhallgatásaikkal, az alapkérdések állandó boncolgatásával kevésbé számíthattak széles körű népszerűségre. Költőtársai viszont nagyra becsülték és időről időre fölfedezték, fölfedezik. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a harmincas években született, és akik közül sokan csak harmincas éveiken túl, 1970 körül jutottak kötethez. Hasonlóan rejtvényszerű és sokszor minimalista versekkel mutatkozott be annak idején mások mellett Tandori Dezső, Marsall László és Oravecz Imre – de az ő útjuk másfelé kanyarodott, Keszthelyi viszont egész életében kitart e mellett a líraeszmény mellett. Versei mintha innen vagy túl lennének a költészeten. Amint a természet elemeitől közvetlenül az élet-halál kérdésekig, az univerzumig lendül; szövegei legalább annyira tűnnek egy létbölcselet töredékeinek, mint költészetnek.

Az én közvetlen létre irányulása és a gépies társadalom elutasítása az adott korban egyértelművé teszi az egzisztencializmus hatását, amely a pályatársak közül Tornaitól Kertész Imréig nagyon sokaknáűl megfigyelhető. Ennek jegyében is kerüli az alanyiságot, az érzelmek hagyományos nyelvét, mivel az könnyen közhelyessé válhat. A lélek ügyeiről is "pszichologizálás" nélkül, viszonylag szenvtelenül szól. Alapmotívumainak nagy része már első kötetében, az 1968-as Vonalak kertjében jelen van. Ilyenek: a fény, a tenger, a testrészek (arc, kéz), az eső, a madár, a szél, a hal, a kagyló, a csillag, a hó, a fehérség. A konvencionális szemlélet és konvencionális nyelv zavarba ejtő kibillentésére, átértelmezésére is készen áll már ekkor a költői eszköztár: a paradoxon, az össze nem illő jelenségek szinesztéziaszerű egymáshoz rendelése, a szándékos nyelvtani vétség, az elhallgatás, a variációs ismétlés, a motívumláncok kiépítése. Az utóbbiak némelyikére prózai önértelmezésében, az Öntalálkozóban maga a szerző kínál megfejtést. Egész világszemléletét jellemzi például, amit a fehér színről, illetve a virágról ír: „Körös-körül és minden pillanatban hódít a virág és a fehérség. A virág: a pillanat. A fehérség: az öröklét. Szakadatlanul cserélni kell a pillanatokat a fehérségen – virágokkal. Vágott virágokkal. Nem lehet ültetni a fehérségbe, csupán pillanatokat helyezni rá. Nap mint nap.” Az Emlék Kert Keszthelyi életében megjelent utolsó kötete. „Válogatott versek”, írja a cím alatt, valójában az életmű letisztult összegzése. Régi és új írások váltakoznak benne, anélkül, hogy ciklusokra osztaná vagy jelölné, melyik új és melyik régi. Azonban a régiek nagy része is tekinthető újnak, hiszen legtöbbjükön változtat. Kihagy részeket, áttördel, módosít. Ezzel is önmaga hagyományát folytatja. Már a második kötetétől jellemző, hogy korábbi verseit újraírva közli. „Tehát itt nem egyszerűen »javításról«, szüntelen módosításról van szó, hanem az életművel való maradéktalan együttélésről […] a kötet eltünteti a fejlődési fokozatokat, lényegtelenné nyilvánítja az időrend esetlegességét, lényeglátás szintjére tolja az egész életművet […] valami egyiptomi költői frontalitás varázsát kölcsönzi a költői összegnek. Ez a technika továbbá szívósan táplálja azt az olvasói benyomást, hogy ez a költő csalhatatlanul keresi a tökéletességet” (Báthori).

Keszthelyi világa több ponton érintkezik az egzisztencializmussal, de el is tér attól. Folyton kísérti a lét reménytelensége, de nála nem ez az utolsó szó. A fény, a tenger, a szél, sőt maga a semmi is inkább valami rejtélyes értelmet sugároz számára. Ennek a rejtett lényegnek az érzékszerve nála az Én. A könyv első verse már ezt pendíti meg: „Ablakunkban kanadai gyöngyvirág, / halványlila színe lengedez, / átveszem lényét, / tartogatom, / aztán visszaadom” (Anonim). A Karöltve ugyanerről: „Velem is leéli magát, / ami nem én, miként eltöltöm vele, / ami ő […] míg mögötte látássötét figyel moccanatlan: / nem a földé, / nem az égitesteké.” Az Én azonban nem oldódik föl az egyetemesben, hanem azzal érintkezve alakul ki igazából: „Gyanítom, / világra ért lényem / átélni kénytelen / némely titkokat, / kiknek talánya / aztán az én talányom / marad” (Több valami). Az eszmény a világ eredendő harmóniájába, mulandó és örök metszéspontjába, a fénybe, a pontba való visszatalálás. Ide azonban sem az érzelem, sem a puszta megismerés nem tör utat. A létegész egy láthatatlan pontból élhető meg, emberin és nem emberin, lentin és fentin túli új dimenzióból, „látássötétből”. Ez már a Semmi világa. A Semmi viszont a valóság alapja: „A Semmi gráciája // mindenikben / a valósága” (A Semmi gráciája). A költészet titka is ide torkollik: „A lantos igaz éneke – // mikor már csupán az, / ami a tiszta, / fogyhatatlan titkú semmi” (A lantos igaz éneke).

A kötet egyik újdonságát a grácia- és báj-versek fogalmazzák meg: e szerint a mulandó és múlhatatlan egybenállása olyan evidenciaélmény, melyet a báj derűje kísér: „A Lét gráciája // nincs benne a kérdés: miért van / valójában” (A lét gráciája); „A Mindenható bája // neki / nincs vallása” (A mindenható bája); „A megsemmisülés bája // a múlandó / öröklétbe / pusztulása” (A megsemmisülés bája).