Császár István: Én voltam az

Császár István negyedik kötete az első három kötet – Fejforgás (1971); Feljegyzések az utolsó padból (1973); …és más történetek (1975) – anyagának megrostált, válogatott gyűjteménye. Kiselbeszélései, novellái, irodalmi tárcái és riportjai öt önálló fejezetcím alatt – Utazás Jakabbal; Csak képzelet, mi?; Körülmények; Látogatás; Hiú, badar beszéd – tematikus, motivikus és műfaji jelleg szerint rendeződnek ciklusokba, amelyeket egy kisregény, a Nem érsz a halálodig egészít ki. Az író pár életrajzilag releváns témát fogalmaz újra – részben más helyszíneken és részben más szereplőkkel –, ezzel is nyomatékosítva, hogy az élet a lehetőségek közötti választás. Visszatérő helyszínei a szálloda, a vasútállomás, a kocsma, az albérleti szoba, a bírósági tárgyalóterem, a börtön, az alkoholbetegek rehabilitációs intézete, az iskola, a gyár, a kórházi műtő, az ügyeleti szoba. Közvetlen jelenének szűkös társadalmi mozgástere mellett érzékelteti az ötvenes évek miliőjét: a származás szerinti besorolást, a merev előírásokat, a formalizmus uralkodását, a régi és új világ, az idejétmúlt rend és a felforgatott élet értékzavarának ellentétét. (Anti)hősei küszködő, nehéz sorsú emberek, munkások, takarítónők, sorkatonák, műtősök, lecsúszott lumpenek, csavargók, helyüket kereső értelmiségiek és nehéz sorsú művészek. Osztályrészük a céltalan, sikertelen élet, a sorozatos kudarcok, a kényszerpályákon mozgás, a társadalmi periféria, illetve akár a börtön elviselése. Tipikus figurái: a volt osztálytárs, a rendszabályok felrúgásában, az italozásban és szoknyavadászatban segédkező, majd a külföld ismeretlenségébe távozó Károly; a pikaró szerepet játszó, tűzoltókészülék-ellenőr Jakab; az elvonóban tájképeket festő Firinc; a kicsinyes italozótárs Gézuka; az élet nagy összefüggéseit groteszk nagymonológban magyarázó festő, Vári Félix; az önkeresés és az alkoholizmus rögös útját járó Gáll; az orvosi egyetemet félbehagyó, az öngyilkosságot választó Tarnay György; valamint az önsorsrontó, nagy tehetségű hegedűművész, Gránát Tibor. A lézengő, kallódó, a társadalomba beilleszkedni nem akaró vagy tudó alakok jellemzően passzívak, a körülményeik és meghatározottságaik áldozatai. Az írások tetőpontjai rendszerint a főszereplők vallomásai életfelfogásukról, érzéseikről, illetve tehetetlenségük, életgyengeségük beismerése. Igényük a sorsfordító, élettisztázó cselekvés: „bele kell sodornom magam egy olyan helyzetbe, amiben vagy tenni tudok valamit, vagy pedig nem tagadhatom le, hogy semmi vagyok” – mondja a Holtpontban a saját műveit megsemmisítő író szereplője. A hősök önmegvalósítási kísérletei kudarcba fulladnak, emberi és párkapcsolataik működésképtelenek, noha vágyakoznak egy szebb és jobb élet után. „Kétségbeesett sorsuk legfőbb oka a mást akarásuk” (Csak képzelet, mi?) – állítja fel a diagnózist az elbeszélő. Következtetése szerint: „De a legnagyobb baj, hogy nemcsak mást akarnak, hanem másnak vagy másra érdemesnek hiszik magukat. El kell tehát fogadniuk, hogy nemcsak nem mások, hanem éppenséggel semmik.” Sodródnak csupán, nem képesek a tudatos, autentikus cselekvésre. Császár István írásaira erős hatást gyakorolt az egzisztencializmus. Megtalálhatók bennük e filozófiai irányzat kulcsfogalmai: a személyiség létgondjának előtérbe állítása; az önmagát választó, a szabadságot saját önmegvalósításában kereső ember; az eredeti személyiség elérésének vágya; a semmi, a halál felé irányuló egzisztencia; a létbeli otthontalanság és idegenség érzése; az öngyilkosságnak mint egy lehetséges egzisztenciális élménynek a tematizálása. Történetszervező erő az action gratiute, azaz az ötletszerű, „érthetetlen” cselekvés. E gondolatkör jegyében alakul ki az elbeszélések értékellentéte: a cselekvő és a passzív emberek szembeállítása. Az előbbiek azok, akik változtatni tudnak a sorsukon, az utóbbiaknak még meghalni sem érdemes, hiszen életük értelmetlenségén az sem változtat. Az öngyilkosság ebben az értelmezési körben az emberi lényeg kifejezője, mivel megmutatja, hogy nem szabad elfogadni akármilyennek a világot, hiszen az embernek az életénél is fontosabb önmaga kiterjesztése egy számára célszerű világ megvalósítása által.

Az állandó, lezárhatatlan önkeresés folyamatát Császár saját írói tevékenységére is kivetíti. Az emberi lényegnek az individualitás számára való megragadhatóságát nemcsak a társadalmi körülmények determinációjából, hanem az önelvű, önreferenciális irodalmiság sznob belterjességéből is ki akarja szakítani. „Írni annyit jelent, mint bizonyítani, hogy létezem a megismételhetetlen emberségemben” – állítja egyrészről. S hozzáteszi: „Írni azért érdemes, hogy tagadjuk vele az irodalmat” (Én voltam az). Éppen azért veti el az önelvű irodalmat, mert az nem a valós életet nézi, hanem saját hagyományának és elvárásrendszerének kíván megfelelni, emiatt felületesen és rutinszerűen általánosít. Az irodalom hamisság, csináltság, szerep – jellemzi Cseplin c. tárcájában. A valóság az elbeszélő számára a kiagyalt, fiktív történetek fölött áll. Visszatérő fordulata, hogy kibeszél a történetekből, a fikció paradox hangsúlyozásával mintegy leleplezi az irodalmiság célt tévesztő álságosságát: a változó valóság prekoncepcionális megmerevítését és sémákba zárását. „Fogalmunk sincs a valóságról” (Apánknál) – lép fel provokatívan az író. Magát az irodalmat is kétely alá helyezi: „az életben csak az ér valamit, amit nem lehet elmondani” (Apánknál). A nyelvi kifejezés elégtelenségének hirdetése – „Semmi sincs, csak szavak vannak. Vacak szavak” – az irodalmi kifejezést eszközként rangsorolja, alárendeli a megvalósuló emberi egzisztenciának. Improvizáló előadásmód, rapszodikusság, vibrálás, keserű bölcselkedés és fanyar irónia jellemzi a könyv stílusát. Az irodalom és az élet egymáshoz közelítését kísérli meg az elbeszélő, hangoztatván, hogy az ember legfőbb alkotása önnön élete, az irodalom ennek csak másodlagos kifejezője lehet. Szentenciaszerű megfogalmazással: „Az élet értelme az élet” (Fejforgás).