Szabó Magda: Erőnk szerint

Három történelmi ihletésű drámáját gyűjtötte kötetbe az író –, címével Vörösmarty versének, a Gondolatok a könyvtárban szállóigévé vált soraira utalva. „Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” S az eltérő időpontokban, sikeres és kevésbé sikeres publikációkat és színházi premiereket megélt szövegek egyetlen könyv keretei között valóban új értelmet nyernek: a felelősségérzettől átitatott küldetéstudat reformkori eszméje szerves kötést létesít közöttük. Szabó Magda alapkérdése világos: vajon a darabjai hőséül kiszemelt történelmi alakok – a Gézák, Vajkok, Gál Nagyok és IV. Bélák – valóban „erejük szerint” cselekedtek-e az olyan sorsdöntő időkben, mint 994, 1241 vagy 1604? S a hangsúly itt az erejük, a képességeik szerinti cselekvésen van – Szabó Magda át- és újraértelmez, nem ítéletet hirdet. Valószínűleg azért, mert a letűnt korok tényeinél fontosabb számára a kérdés: milyen üzenet, milyen aktuális, a mindenkori „fényes napok” résztvevőinek s alakítóinak szóló intés-óvás olvasható ki hősei történetéből. Hogy e nemes szándék végül nem minden esetben vezetett teljes eredményre? Hogy az „izgalmas történelmi fikció” olykor engedményeket tett a „kimódolt példabeszédnek”, az „élettelen parabolának” – amint arra Tarján Tamás figyelmeztetett? Nem vitatva, inkább kiegészítésként tehető hozzá: Szabó Magda a történelmi események megjelenítésében a hitelesség illúzióját igyekezett kelteni, s ebben kezére játszott a hagyományos (a hármas egység elvét követő) dramaturgiai építkezés, amelynek fölismerése, ha fel nem is oldhatja, de legalább megmagyarázza a szerzői instrukciók helyenként zavaró didaktikusságát. Ami az Erőnk szerint darabjaiban újszerű, így is tisztán látszik: a kollektív emlékezet mitizáló narratívái helyébe a fiktív történetalakítás során képződő új típusú – szépirodalmi igényű – legendák lépnek.

A kötet Az a szép, fényes nap című nyitó darabja az író műfaji megjelölése szerint „történelmi játék”; eseménysora a Vajk Istvánná keresztelése előtti napon bontakozik ki. Klasszikus generációs tragédia szemtanúi vagyunk: Gyula, Géza és Vajk a három nemzedék reprezentánsai. Mindhárman ugyanazt kívánják, mégis más – a többiekével ellenkező előjelű – megfontolások jegyében. A mindvégig azonos cél – a nép, a közösség üdve – dacára a végkifejletben „teljesen hátat fordítanak egymásnak, lelkileg megsemmisítik egymást, véglegesen és végletesen egyedül maradnak.” (Nagy) Géza célja, hogy Vajk két nemzedék múlva bosszút állhasson Augsburgért, éppen fia neveltetésén bukik el. A kereszténység fölvételét, amelyet a fejedelem hadicselnek tekint, Vajk komolyan veszi, s eltökélt célja, hogy tűzzel-vassal – a szabad magyarok pusztulása árán is – megvalósítja. A mitikus magyar múltban gyökerező kommunikatív emlékezet, a hagyományközösség ősi elve áll szemben a kollektív emlékezet újraalapítását, szabályozását célul tűző modern államalakulat istváni álmával. „Figyelj, Vajk! Én megtanítom ezt a népet felejteni, te meg a fiad vagy az unokád megtanítja emlékezni újra. És akkor abbahagyhatjuk a táncot végre” – tisztázza szándékait Géza. – „Miféle táncot? Megint erről beszélsz?” – kérdi ingerülten Vajk, a nyugati orientáció felkentje; mire apja kiteríti kártyáit: „Két nemzedékre van szükségem, Vajk, két nemzedékre, amelyet békén hagynak, míg újra meg nem erősödik a nép, és olyan hatalmas nem lesz, mint volt az első nagy generáció.” Felejtés és emlékezés, megmentő taktika és megváltó etika kettősségét erősíti meg a címbe rejtett kétértelműség is. A Lány pogány éneke („Az a szép, fényes nap / az isten jobb szeme, / az a szép, fényes hold / az isten bal szeme”) erős kontrasztot képez a keresztség eljövendő felvételének ceremoniális pillanataival, a „nagy nap” jelentőségével, melyet a reálpolitikus Vajk hittel vár, Géza taktikai zsenijének fényes diadalaként tervezget, a bizánci nosztalgiáihoz foggal-körömmel ragaszkodó öreg Gyula pedig közössége végórájaként vizionál. A darab 1976. február 14-i premierje osztatlan sikert hozott az író, valamint a rendező, Marton Endre és a Nemzeti Színház társulata számára.

A Debrecen fölkérésére született Kiálts, város! „a kálvinizmus dicsérete; bírálata is ugyanakkor.” (Tarján) A közéleti- és magánemberre szakadt városatya, Gál Nagy István ugyanis – a protestantizmus kíméletlen etikája jegyében – nemcsak saját, de leánya életét, boldogságát is föláldozza Debrecen boldogulása érdekében. A lány és szerelmese, Borzán Gáspár ugyanakkor nem csupán a debreceniség, hanem a történelem áldozata is: a három részre szakadt országban Debrecen is állandó politikai lavírozásra kényszerül. „Szabó Magda nem menti föl sem Debrecent […] a történelemre hivatkozva, sem a történelmet, […] Debrecenre hivatkozva.” (Koltai)

A Szép, fényes nap sikerén felbuzdulva, s a trilógiaépítés szándékával íródott A meráni fiú, amely szintézisnek s egyúttal továbblépésnek ígérkezett. A darab 1980. február 22-i premierje azonban nem igazolta vissza író és rendező optimizmusát – jószerivel egyedül Nagy Péter értékelte pozitívan Lengyel György és a Madách Színház társulatának munkáját. Szabó Magda elkeseredését csupán részben enyhíthette Király István magánlevele, amely a közösségéhség kielégítése, a hiteles pátosz s a karakterformálás bátorsága miatt dicsérte a darabot. Pedig IV. Béla sorstörténete ideális téma. A „meráni fiú” anyja, Gertrudis meggyilkolásának traumatikus örökségével sújtva ül trónján, s veszi fel a harcot a belső viszályokon (az egyházi és világi hatalmasságok konfliktusain) túl a külső támadásokkal, a keleti tatár fenyegetéssel és a nyugati diplomáciai cselszövésekkel szemben. Csakhogy „a meráni fiú képességei és vonásai nincsenek arányban egymással”. „Képességei nyilvánvalóan jelentékenyek […], vonásai azonban egy szenvelgő és ügyetlen, szeszélyes és lobbanékony embert mutatnak” (Tarján). Noha IV. Béla alakjában az írónak nem sikerült érzékeltetnie a Géza, Vajk és Gál Nagy István figurájában jelenlévő drámaiságot, az ~ minden eklektikussága ellenére sem vesztette el aktualitását.