Buda Ferenc: Évgyűrűk bilincsei

Az Évgyűrűk bilincsei Buda Ferenc első prózakötete. Olyan alkotóé, akit a szélesebb olvasóközönség évtizedeken át szinte kizárólag költőként ismert. A kötet harminchárom, 1965 és 1987 között íródott, zömmel rövid terjedelmű, vegyes műfajú munkát tartalmaz: ajánló, előszó, kiállításmegnyitó szöveg éppúgy található köztük, mint vitacikk, úti jegyzet, prózai formájú vallomás vagy interjú. Az írások egy része önálló közleményként talán nem képvisel kiemelkedő értéket, így egybegyűjtve azonban egymást erősítik, és összességükben meggyőző példáját adják annak, hogy a szerző a publicisztikának és a nem fikciós prózának is avatott művelője.

A jól szerkesztett, Görömbei András által lektorált kötet anyaga – egy-egy tartalmas életútinterjúval keretbe foglalva – négy, egymástól világosan elkülönülő tematikus blokkba szerveződik: Magánközügyek; Tükör és mutatvány; Messzi út; Bicskával, ceruzával. Az első – meglehetősen heterogén – egység olyan kérdéseket jár körbe, amelyek az egyéni és a közösségi (társadalmi, történeti) lét határterületéhez tartoznak. E blokk több darabja is a Kádár-kori vidéki értelmiségiek alapvető egzisztenciális és szociokulturális problémáiról ad – nem egy esetben élesen rendszerkritikus – helyzetjelentést. A második egység szövegei kevésbé ismert kortárs alkotók (költők – pl. Hideg Antal –, képzőművészek – pl. Benedek Péter, Pócs Péter –, illetve a szociofotókat is készítő Lakatos Vince filmrendező) műveinek értékeire hívják fel a figyelmet. Ezek az írások talán a leginkább korhoz kötöttek. Dinamikus fordulatot hoz a kötet tematikájában a harmadik egység, amely az egykori Szovjetunió területén élő török népek, elsősorban a kirgizek kultúrájának néhány meghatározó jellemzőjét mutatja be. Ebben a blokkban olyan, szélesebb körű érdeklődésre számot tartó szöveg is szerepel, mint a Messzi út tanulságokkal, Buda Ferenc 1977-ben írott kirgíziai úti beszámolója (amelynek a legemlékezetesebb, szinte már a vakmerőségig merész állítása hamisítatlan plebejus világnézeti szituáltságról tanúskodik: „[a jurtának] építészeti műremekként ott a helye Egyiptom és a Kolumbusz előtti Amerika piramisai, a középkori katedrálisok, vagy a jelenkor Le Corbusier nevével fémjelzett alkotásai sorában.”) Figyelemreméltó A fordítás öröme és reménytelensége című esszé, amely nem csupán a műfordítás műhelytitkaiba nyújt betekintést, hanem az orosz és a kirgiz nyelv szerkezetének összehasonlítására is kísérletet tesz az igényes ismeretterjesztés szintjén. Buda az Évgyűrűk bilincseiben kétszázhuszonkét, általa fordított kirgiz szólást és közmondást is közöl, amelyek egy távoli nomád pásztornép szokásvilágáról, mentalitásáról adnak fontos jelzéseket. Ezek a végsőkig sűrített népi bölcsességek etikai vonatkozású eszmetöredékekként is értelmezhetők. Archaikus jellegükre szinte rácáfol, hogy a rafinált irónia, valamint a szarkasztikus humor is hangsúlyosan megjelenik bennük. Poétikai szempontból is figyelmet érdemelnek; nem egyszerűen aforizmákként, hanem egysoros versekként is számon tarthatók. (Néhány példa: „A kést magadba szúrd, ha nem fáj, hát másba szúrd.” „Ha már leesel, tevéről ess le.” „Láttam – sok szó, nem láttam – egy szó.” „Szokatlan édenednél jobb az én megszokott poklom.”) A kirgizek és más belső-ázsiai népek közmondásaiban rejlő nyelvi játékok, szellemes fordulatok (illetve a gondolatok közvetítésére jellemző gnómaszerű tömörség) termékenyítően hatottak Buda későbbi költészetére is.

A negyedik egységben nagyrészt olyan, erősen vallomásos írások találhatók, amelyek azt mutatják, hogy Buda Ferenc nemcsak a szavakkal, hanem az organikus eredetű tárgyakkal, eszközökkel is meghitt viszonyt képes kialakítani. E nehezebben befogadható, egyedi hangvételű szövegek tanúsága szerint Buda nem követi azoknak az irodalmi alkotóknak a példáját, akik – egy illuzórikus szellemi távlatra való hivatkozással – végletesen eltávolítják magukat a közvetlenség jegyeit hordozó tárgyi világtól. Költőként is otthonosan mozog a földközeli, dologi lét szférájában. Józan idealistaként odafordul a kéznél levőhöz, s abban megpillantja a kézhez állót; felfedezi személy és tárgy egymásrautaltságát, egyúttal feltárja az emberivel rokon élet mozzanatait a holtnak tetsző matériában (tárgyak, eszközök természetes alapanyagában). Az e témakörhöz tartozó írásaiban nem annyira a magasabb létrendet képviselő költő-gondolkodó, inkább a mesterségére reflektáló kézműves pozíciójából szólítja meg az olvasót. (A versírás mellett – olykor helyett – a fafaragás Buda Ferenc másik meghatározó tevékenységi köre.) Ahogyan ő fogalmaz egy mottószerű prózaversében, egyúttal értelmezhetővé téve a könyv szokatlannak tűnő címadását is: „ki kell bontani évgyűrűk bi- / lincseiből […] / ember és fa közös sorsát, / mert kell, hogy váljék a / holt fából újra-eleven.” (Kezembe sorsolt kés)     

A kötet árnyaltan és érzékletesen mutatja be a szerző világának különböző, egymáshoz lazán vagy szorosabban kapcsolódó résztartományait. Megtudhatjuk, ki is volt Buda Ferenc a rendszerváltozás előtt: nemcsak önkínzóan komor hangulatú versek költője, hanem közéleti érdeklődésű, szociális lelkiismerettel rendelkező értelmiségi; a vidéki (kecskeméti) irodalmi élet egyik tekintélyes véleményformálója. Emellett egzotikus nyelvek és kultúrák iránt fogékony, orientalista tudós-műfordító, valamint a néprajz iránti elkötelezettségét a gyakorlat szférájában is érvényesítő mesterember. Ám a könyv – mint „önleírás” – mégsem ad teljesen átfogó képet Buda Ferenc univerzumáról: az 1990-es évektől előtérbe kerülő játékos, ironikusan kultúrkritikus, a groteszk és álcinikus megszólalási módtól sem idegenkedő, kísérletező művész arca, noha fel-felvillan, jórészt még rejtve marad a kötetben.