súgó szűrés
keresés

Buda Ferenc: Évgyűrűk bilincsei

Szerző
Buda Ferenc
Kiadás éve
1988
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Kecskemét
Kiadó
Bács-Kiskun Megyei Tanács Művelődési Osztálya
Oldalszám
106
A szócikk szerzője
Mórocz Gábor

Az Évgyűrűk bilincsei Buda Ferenc első prózakötete. Olyan alkotóé, akit a szélesebb olvasóközönség évtizedeken át szinte kizárólag költőként ismert. A kötet 1965 és 1987 között íródott, zömmel rövid terjedelmű, vegyes műfajú munkákat tartalmaz (szám szerint 33-at): ajánló, előszó, kiállításmegnyitó szöveg éppúgy található köztük, mint vitacikk, úti jegyzet, prózai formájú vallomás vagy interjú. Az írások egy része önálló közleményként talán nem képvisel kiemelkedő értéket, így egybegyűjtve azonban egymást erősítik, és összességükben meggyőző példáját adják annak, hogy a szerző a publicisztikának és a nem fikciós prózának is avatott művelője.

A jól szerkesztett, Görömbei András által lektorált kötet anyaga – egy-egy tartalmas életútinterjúval keretbe foglalva – négy, egymástól világosan elkülönülő tematikus blokkba szerveződik: Magánközügyek, Tükör és mutatvány, Messziút, Bicskával, ceruzával. Az első – meglehetősen heterogén – egység olyan kérdéseket boncolgat, amelyek az egyéni és a közösségi (társadalmi, történeti) lét határterületéhez tartoznak. E blokk több darabja is a Kádár-kori vidéki értelmiségiek alapvető egzisztenciális és szociokulturális problémáiról ad – nem egy esetben élesen rendszerkritikus – helyzetjelentést. A második egység szövegei kevésbé ismert kortárs alkotók (költők, képzőművészek, illetve a szociofotókat is készítő Lakatos Vince filmrendező) műveinek értékeire hívják fel a figyelmet. Ezek az írások talán a leginkább korhoz kötöttek. Dinamikus fordulatot hoz a kötet tematikájában a harmadik egység, amely az egykori Szovjetunió területén élő török népek, elsősorban a kirgizek kultúrájának néhány meghatározó jellemzőjét mutatja be – természetesen kaleidoszkópszerűen és nem szaktudományos rendszerezettséggel. Ebben a blokkban olyan, szélesebb körű érdeklődésre számot tartó szöveg is szerepel, mint a Messzi út tanulságokkal, Buda Ferenc 1977-ben írott kirgíziai úti beszámolója (amelynek a legemlékezetesebb, szinte már a vakmerőségig merész állítása hamisítatlan plebejus világnézeti szituáltságról tanúskodik: „[a jurtának] építészeti műremekként ott a helye Egyiptom és a Kolumbusz előtti Amerika piramisai, a középkori katedrálisok, vagy a jelenkor Le Corbusier nevével fémjelzett alkotásai sorában.”) Figyelemreméltó A fordítás öröme és reménytelensége című esszé, amely nem csupán a műfordítás műhelytitkaiba nyújt betekintést, hanem az orosz és a kirgiz nyelv szerkezetének összehasonlítására is kísérletet tesz az igényes ismeretterjesztés szintjén. Buda az Évgyűrűk bilincseiben 222, általa fordított kirgiz szólást és közmondást is közöl, amelyek egy távoli nomád pásztornép uniformizáltnak korántsem nevezhető szokásvilágáról, mentalitásáról adnak fontos jelzéseket. Ezek a végsőkig sűrített, töményített népi bölcsességek etikai vonatkozású eszmetöredékekként is értelmezhetőek. Archaikus jellegükre szinte rácáfol, hogy a rafinált irónia, valamint a szarkasztikus humor is áthatja azokat. Poétikai szempontból is figyelmet érdemelnek; nem egyszerűen aforizmákként, hanem egysoros versekként is számon tarthatók. (Néhány példa: „A kést magadba szúrd, ha nem fáj, hát másba szúrd.” „Ha már leesel, tevéről ess le.” „Láttam – sok szó, nem láttam – egy szó.” „Szokatlan édenednél jobb az én megszokott poklom.”) A kirgizek, illetve más belső-ázsiai népek közmondásaiban rejlő nyelvi játékok, szellemes fordulatok (illetve a gondolatok közvetítésére jellemző gnómaszerű tömörség) termékenyítően hatottak Buda későbbi költészetére – a Messzi utat tehát érdemes behatóbban tanulmányozniuk mindazoknak, akik a lírikus munkásságának mélyebb megértésére törekednek.

A negyedik egységben nagyrészt olyan, erősen vallomásos írások találhatók, amelyek azt mutatják, hogy Buda Ferenc nemcsak a szavakkal, hanem az organikus eredetű tárgyakkal, eszközökkel is meghitt viszonyt képes kialakítani. E nehezebben befogadható, egyedi hangvételű szövegek tanúsága szerint Buda nem követi azoknak az irodalmi alkotóknak a példáját, akik – egy illuzórikus szellemi távlatra való hivatkozással – végletesen eltávolítják magukat a közvetlenség jegyeit hordozó tárgyi világtól. Költőként is otthonosan mozog a földközeli, dologi lét szférájában is. Józan idealistaként odafordul a kéznéllevőhöz, s abban megpillantja a kézhezállót; felfedezi személy és tárgy egymásrautaltságát, egyúttal feltárja az emberivel rokon élet mozzanatait a holtnak tetsző matériában (tárgyak, eszközök természetes alapanyagában). Az e témakörhöz tartozó írásaiban nem annyira a magasabb létrendet képviselő költő-gondolkodó, inkább a mesterségére reflektáló kézműves pozíciójából szólítja meg az olvasót. (Mint ismeretes, a versírás mellett – olykor helyett – a fafaragás Buda Ferenc másik meghatározó tevékenységi köre.) Ahogyan ő fogalmaz egy mottószerű prózaversében, egyúttal értelmezhetővé téve a könyv szokatlannak tűnő címadását is: „ki kell bontani évgyűrűk bi- / lincseiből […] / ember és fa közös sorsát, / mert kell, hogy váljék a / holt fából újra-eleven.” (Kezembe sorsolt kés)

A kötet árnyaltan és érzékletesen mutatja be a szerző világának különböző, egymáshoz lazán vagy szorosabban kapcsolódó résztartományait. Megtudhatjuk, ki is volt Buda Ferenc a rendszerváltozás előtt: nemcsak önkínzóan komor hangulatú versek költője, hanem közéleti érdeklődésű, szociális lelkiismerettel rendelkező értelmiségi; a vidéki (kecskeméti) irodalmi élet egyik tekintélyes véleményformálója. Emellett egzotikus nyelvek és kultúrák iránt fogékony, orientalista tudós-műfordító, valamint a néprajz iránti elkötelezettségét a gyakorlat szférájában is érvényesítő mesterember. Ám a könyv – mint „önleírás” – mégsem ad teljesen átfogó képet Buda Ferenc univerzumáról: az 1990-es évektől előtérbe kerülő játékos, ironikusan kultúrkritikus, az álcinikus megszólalási módtól sem idegenkedő, kísérletező művész arca, noha fel-felvillan, jórészt még rejtve marad a kötetben.

Irodalom

Szekér Endre, Buda Ferenc, Kecskemét, 1996, Forrás.