Gion Nándor: Ezen az oldalon

Gion Nándor pályája kezdetétől haláláig (2002) írt novellákat, de az általa összeállított kötetekből látható, hogy többnyire nem magukban, hanem valamely nagyobb egység, novellaciklus, novellafüzér, „majdnem regény” részeként képzelte el rövidprózáit. Már első (látszólag) novellákat tartalmazó kötete, az Ezen az oldalon révén fölvethető a kérdés, hogy az abban foglalt írások olvashatók-e egyáltalán önmagukban megálló novellákként, vagy csak egy regény részeiként. Nem véletlen, hogy a kötet műfaji meghatározása a recepcióban igen széles skálán mozog, szinte mindenki más-más elnevezéssel próbálkozott. Végül Gion egyik monográfusa, Gerold László regényszerű novellafüzérként, a másik, Elek Tibor tudatosan megkomponált, minden esetlegességével együtt is feszes szerkezetű regényként olvasta a művet. A kötet huszonnégy hosszabb-rövidebb szövegegységből áll, melyeket a szerző hat, négy-négy írásból álló ciklusba, szerkezeti egységbe csoportosított. Az első két novellaszerű, egymással összefüggő szöveget minden esetben egy-egy rövid helyzetrajz, pillanatkép, jelenet követi, amely azonban nem feltétlenül kapcsolódik a két megelőző vagy az azokat követő írásokhoz, más írásokhoz viszont kapcsolódhat. Ezután olvasható egy, az eddigieket értelmező, a ciklusban középpontba állított szereplő jelenbeli magatartását múltbeli történésekkel megvilágító elbeszélés. A legalább háromféle szövegtípusból a ciklusbeli negyedik darabok, a Régi megható történet… című írások önmagukban is megálló elbeszélések (kivéve a kötetzáró Régi megható történet a félhülye Sebestyén gyerekről című), amelyek ezért is kiemelkedő darabjai a kötetnek. A többiek – még ha formailag, szerkezetileg lezárt szövegnek tűnnek is – igazán csak más írásokkal, illetve a műegésszel összefüggésben nyerik el jelentésüket.

Az Ezen az oldalon regényszerűségét erősíti a szövegek egymásra vonatkozásán, a történetek keresztül-kasul egymásba ékeltségén, a szereplők és a narrátor azonosságán túl az írások tér- és időviszonyainak összefüggésrendje, hangulatának, világképének egysége és azonos értékrendje. Az elbeszélt események helyszíne a Régi megható történetek… többségét kivéve a kisvárosi peremkerület Keglovics utcája, ideje pedig valamikor az ötvenes vagy a hatvanas évek egyikének nyár elejétől késő őszig terjedő időszaka. Az írások és a történetegységek egymást egészítik ki és magyarázzák. A leglátványosabb példája ennek az, amikor a késdobáló Kordován az egyik szöveghelyen maga leplezi le korábbi és későbbi hazudozásait fűrészelős trükkjéről, a narrátor pedig sehol nem kommentálja azt. Ez a fajta elbeszélésmód társulva a fentebb már jellemzett kötetszerkezettel igen tág lehetőséget teremt a befogadás során, de igényli is az aktív olvasói közreműködést. Az elbeszélő nagyon jól ismeri szereplőit, könnyedén azonosul nézőpontjukkal, természetes spontaneitással szólaltatja meg világukat, sőt időnként még mintha egyfajta – a Mikszáth-novellaciklusok, például a Jó palócok világából ismerős – kollektív emlékezetnek, közösségi szólamnak is hangot adna.

A regénynek nincs középponti szereplője, főhőse tulajdonképpen maga az utca, pontosabban a várostól elszigetelődött, periférikus, kifelé zárt, az idegeneket nem kedvelő, nyugalmát őrizni vágyó utcabeli közösség, amely többségében tönkrement, lecsúszott egzisztenciájú, beteg, illúzióit vesztett, megkeseredett emberekből – látszólag egyszerű, de valójában érdekes, izgalmasan összetett személyiségekből – áll. Őket a legkülönbözőbb érzelmi és indulati szálak fűzik egymáshoz. A szerzőt mintha ezek az emberi viszonylatok érdekelnék, a múltbeli történeteket és az aktuálisan elbeszélt eseményeket, helyzeteket mintha azért teremtené, hogy azokban az utcabeli emberek és kapcsolatrendszerük minél árnyaltabban megmutatkozhasson. Gion művészetének a későbbi munkákban is gyakorta megfigyelhető erénye, az összetett és mély emberábrázolás, itt valósul meg először. Belülről, a megértés szándékával mutatja meg hősei világát, teremti meg az ellentmondásos érzések, élmények és cselekvések különös harmóniáját. Ez a rejtett, de a hétköznapi szürkeség vagy durvaság mögött feltáruló líraiság Gion művészetének másik leleménye és értéke. E líraiságot hordozzák a kopár, a létezés egyszerűségét leképező nyelvhasználat, a hétköznapok monotóniájához alkalmazkodó stílus, valamint a történetek érzelemtelített alakulása, illetve az elhallgatásokban megbújó motívumok. Ennek pedig bizonyára szerepe van abban, hogy Gion kifejezés- és ábrázolásmódját az Ezen az oldalon kapcsán rokonítják először kritikusai a Gelléri Andor Endréével. Nem alaptalanul, mert Gion is az egyszerű emberek alulnézetéből láttatja a világot, ahonnan a szürke élettényeket is képes megszépíteni, a poézis magasába emelni.

Gion több nyilatkozatából is tudható, hogy igazi műfajának a regényt tartotta, mindig is az foglalkoztatta leginkább. S ha ehhez hozzászámítjuk, hogy pályakezdő korszakában, a hatvanas években a vajdasági magyar irodalomban milyen hangsúlyos volt a regénykérdés – első művei is (Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Engem nem úgy hívnak; Véres patkányirtás idomított görényekkel) kivétel nélkül a regényműfajba sorolhatók –,nem is csak az ~ra tekinthetünk valamiféle új, korszerű regényforma kereséseként, hanem Az angyali vigasságra és a Mint a felszabadítókra is. Sőt mindhárom művet olvashatjuk – Szegedy-Maszák Mihály Szindbád-leírását kölcsönvéve – akár „az egységes regényvilág megszüntetésére és a kitaláltság újraértelmezésére” tett kísérletként, vagy akár a regényszerűség meghaladásaként is.