súgó szűrés
keresés

Géczi János: Ezer veszprémi naplemente

Szerző
Géczi János
Kiadás éve
1999
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Holnap Kiadó
Oldalszám
226
A szócikk szerzője
Bedecs László

A szerző frissen végzett egyetemistaként 1973-ban került Veszprémbe, hogy aztán a város évtizedekre meghatározza az életét és az ott született műveit. Ihletadóvá vált, egy konfliktusokkal teli szerelemmé, amit épp az ebből fakadó feszültségek tudnak ilyen hosszú időn át életben tartani. Az Ezer veszprémi naplemente a szerző számos Veszprém-könyvének csak az egyike, de érinti mindazokat a kérdéseket, melyek az esszékben, a prózai és a drámai művekben és több verseskötetben felbukkannak.

Ez a kötet a kilencvenes évek közepén született kétszázötven verset gyűjti össze. A versek címnélküliek, de számozottak, a számokat a keletkezés sorrendjében kapták, de a kötetbeli helyüket már tematikai és motivikus megfontolások jelölték ki. Maguk a szövegek naplószerű beszédhelyzetet invokálnak, pillanatnyi benyomásokat, aznapi történéseket, hirtelen felbukkanó gondolatokat rögzítenek, csapongva, rengeteg, egymástól nagyon távoli témát érintve az ehhez leginkább illő, központozás nélküli szabadversekben. De még a szabadversek is sokfélék: terjedelmükben, megszólalásmódjukban, eszközkészletükben is különbözők. A címbeli „naplemente” ugyanakkor semmiféle romantikus nézőpontot vagy hanghordozást nem jelent, inkább az alkotás jellemző idejét, napszakát jelzi, mint például ebben, a kötet több jellemző eszközét is poétikai eszközé is felvonultató versben: „olyan egyszerű a levendulák / közt olyan bonyolult – / a gyapjas tintagomba / lemezein feketével / kontúrozott naplemente / mikor sétádban ötkor megállsz (38.)

A szerző esszéiben és interjúiban sokszor elmondja, hogy tulajdonképpen mindig is a városról írt – de ez csak nagyon tág értelemben lehet igaz. Csak akkor, ha elfogadjuk az kiindulópontját, miszerint a környezet, legyen az épített vagy természetes, teljes mértékben meghatározza a benne élő ember gondolkodását, viselkedését, személyiségét. Ha elfogadjuk, hogy a lakhelyünknek választott hely nagyon erősen hat ránk, azaz nemcsak mi lakjuk be a várost, hanem az is birtokba vesz bennünket, és a saját képére formál. Akkor lehetünk otthon benne, ha elfogadjuk a szabályait. Az életmű jelentős része ezzel a tapasztalattal viaskodik: Veszprémnéhol a provincialitás, máshol a közép-európaiság szimbóluma, néha a polgári hagyomány, máshol a kisszerűség közege, néhol a lelakott, elhanyagolt részeket mutatja, máskor a természeti környezet szépségét, ami a versekben a horvát szigetek szépségével vetekszik. A várost mindeközben emberi tulajdonsággal ruházza fel, azaz nemcsak története vagy területe van, hanem szelleme, sőt akarata is. Misztikusan naggyá növeszti, de aztán harcol vele, próbálja megváltoztatni, vagy épp behódol.

De bárhogy is érez, mindig szeretettel ír a városról, bár ez a szeretet is sokfelé irányul, és része a kritika vagy a nemtetszés kimondása is. Bántja, hogy a történelmi hagyomány mára elüzletiesedett, a giccs árnyékában él: „a magyar szent korona ékszershop / esőkoszos vitrinében / napra nap érik a sornyi gyöngy” (68.). Bántja, hogy a műemlékek rossz állapotban vannak: „a piaristák templomtornyába a nyíl alakú ablakseben át galambok járnak” (32.). Bántja, hogy a város nem becsüli szülötteit, az innen indultak vagy itt nagyot alkotók emlékét, nincsenek a művészeknek és tudósoknak szobraik. Lelkesen ír azonban egy-egy részletéről, az öreg gesztenyékről, a zsinagóga helyén álló vadcitromfákról, a hegyoldalon virágzó birsalmafáról. A Margit-romokról, és a körülötte növő rózsákról. Számára a város nemcsak az utcáiból és az épületeiből áll, hanem fáiból, virágjaiból, sőt madaraiból is. Városalkotók a macskák, a kutyák, de az összkép részeként versbe kerül a kutyaürülék is. Géczi észreveszi és megnevezi a fák tövén megjelenő gombákat, a fűben a bogarakat, a falakon a hangyákat, az ágakon a cinkéket. Ezeket a pontos megfigyeléseket könnyű lenne biológus végzettségével magyarázni, inkább költészetbe szervesült ökológiai szemléletnek nevezhető. Azaz nyelvi kihívás is. A fenti idézetben például a „gyapjas tintagomba” név egyrészt egy tudományos, csak a szakértők számára ismert nyelvi egység, másrészt egy szépen hangzó szópár, harmadrészt, a „tinta” jelenléte miatt az írásra is átfordítható metafora: ahogy megfelelő körülmények között a fákon vagy a fűben a gomba, úgy jelenik meg egy városban a kultúra és a költészet – és itt a gombákról szépségükben és sokféleségükben esik szó, semmiképp sem negatív felhanggal. Való igaz tehát, hogy Géczi „a” természettudományos képzetséggel rendelkező magyar költő (és esszéista, tanár, a természeti jelképek kutatója), de a szövegeknek ez csak a belépő szintje, a poétikai tudás nélkül ezek az ismeretek semmit sem érnének.

A verseskönyvekben rendkívül szokatlan név- és tárgymutató kapcsolódik a gyűjteményhez, de ez ebben az esetben segít kiemelni, megtalálni a kulcsszavakat. Köztük a legtöbbször használt a „kert”, a „város” és a „rózsa”. Az életmű későbbi szakaszában a rózsa lett a központi motívum, egész kötetek tárgya, de Géczi már itt is sokoldalúan, kreatívan használta. Bár egy helyen azt igyekszik elhitetni, hogy ez a szó nem jelent többet önmagánál („A rózsa az rózsa” – 206.), nagyszámú előfordulásában a mítoszok hordozójaként, a formák formájaként, az élet és a lélek szimbólumaként, sőt még Isten megtestesüléseként is találkozhatunk vele. És bár Géczi János is szívesen hívja Veszprémet a Bakonyból lezúduló állandó szél miatt a szelek városának, a verseskötet, mely tehát a várost az irodalom térképére igyekszik felhelyezni, inkább a rózsák városának mutatja. Mellesleg egy olyan városnak, ahol a líraiság és a vulgaritás, az archaizmus és a szleng, a költészet és a szaktudomány is elfér egymás mellett.

Irodalom

Bohár András, „a maszk mögött ott az újabb” = Szöveg-tér-kép. Írások Géczi János műveiről, Budapest, 2001.

H. Nagy Péter, „a szürreál érkezett a barokk városába”, Jelenkor, 1997/3.

Juhász Attila, A vers az vers, a tucat nem tucat, Műhely, 2000/6.