Géczi János: Ezer veszprémi naplemente

A szerző frissen végzett egyetemistaként, 1973-ban került Veszprémbe, hogy aztán a város évtizedekre meghatározza az életét és az ott született műveit. Ihletadóvá vált, egy konfliktusokkal teli szerelem bölcsőjévé, amit épp az ebből fakadó feszültségek tudnak ilyen hosszú időn át életben tartani. Az Ezer veszprémi naplemente a szerző számos Veszprém-könyvének csak az egyike, de érinti mindazokat a kérdéseket, melyek az esszékben, a prózai és a drámai művekben, valamint több verseskötetben felbukkannak. Jelen kötet a kilencvenes évek közepén született kétszázötven verset gyűjti össze. A versek címnélküliek, de számozottak, a számokat a keletkezés sorrendjében kapták, ám a kötetbeli helyüket már tematikai és motivikus megfontolások jelölték ki. Maguk a szövegek naplószerű beszédhelyzetet invokálnak, pillanatnyi benyomásokat, aznapi történéseket, hirtelen felbukkanó gondolatokat rögzítenek csapongva, rengeteg, egymástól nagyon távoli témát érintve az ehhez leginkább illő, központozás nélküli szabadversekben. De még a szabadversek is sokfélék: terjedelmükben, megszólalásmódjukban, eszközkészletükben is különbözők. A címbeli „naplemente” ugyanakkor semmiféle romantikus nézőpontot vagy hanghordozást nem jelent, inkább az alkotás jellemző idejét, napszakát jelzi, mint például ebben, a kötet több jellemző poétikai eszközét is felvonultató versben: „olyan egyszerű a levendulák / közt olyan bonyolult – / a gyapjas tintagomba / lemezein feketével / kontúrozott naplemente / mikor sétádban ötkor megállsz (38.)

A szerző esszéiben és interjúiban sokszor elmondja, hogy tulajdonképpen mindig is a városról írt – de ez csak nagyon tág értelemben lehet igaz. Csak akkor, ha elfogadjuk a kiindulópontját, miszerint a környezet, legyen az épített vagy természetes, teljes mértékben meghatározza a benne élő ember gondolkodását, viselkedését, személyiségét. Ha elfogadjuk, hogy a lakhelyünknek választott hely nagyon erősen hat ránk, azaz nemcsak mi lakjuk be a várost, hanem az is birtokba vesz és a saját képére formál bennünket. Akkor lehetünk otthon benne, ha elfogadjuk a szabályait. Az életmű jelentős része ezzel a tapasztalattal viaskodik: Veszprémnéhol a provincialitás, máshol a közép-európaiság szimbóluma; néha a polgári hagyomány, máshol a kisszerűség közege; néhol a lelakott, elhanyagolt részeket mutatja, máskor a természeti környezet szépségét – ami a versekben a horvát szigetek szépségével vetekszik. A várost mindeközben emberi tulajdonsággal ruházza fel, azaz nemcsak története vagy területe van, hanem szelleme, sőt akarata is. Misztikusan naggyá növeszti, de aztán harcol vele, próbálja megváltoztatni, vagy épp behódol neki.

De bárhogy is érez, mindig szeretettel ír a városról, bár ez a szeretet is sokfelé irányul, és része a kritika vagy a nemtetszés kimondása is. Bántja, hogy a történelmi hagyomány mára elüzletiesedett, a giccs árnyékában él: „a magyar szent korona ékszershop / esőkoszos vitrinében / napra nap érik a sornyi gyöngy” (68.). Bántja, hogy a műemlékek rossz állapotban vannak: „a piaristák templomtornyába a nyíl alakú ablakseben át galambok járnak” (32.). Bántja, hogy a város nem becsüli szülötteit, az innen indultak vagy itt nagyot alkotók emlékét, nincsenek a művészeknek és tudósoknak szobraik. Lelkesen ír azonban egy-egy részletéről, az öreg gesztenyékről, a zsinagóga helyén álló vadcitromfákról, a hegyoldalon virágzó birsalmafáról, a Margit-romokról, és a körülötte növő rózsákról. Számára a város nemcsak az utcáiból és az épületeiből áll, hanem fáiból, virágjaiból, sőt madaraiból is. Városalkotók a macskák, a kutyák, de az összkép részeként versbe kerül a kutyaürülék is. Géczi észreveszi és megnevezi a fák tövén megjelenő gombákat, a fűben a bogarakat, a falakon a hangyákat, az ágakon a cinkéket. Ezeket a pontos megfigyeléseket könnyű lenne biológus végzettségével magyarázni, inkább költészetbe szervesült ökológiai szemléletnek nevezhető. Azaz nyelvi kihívás is. A fenti idézetben például a „gyapjas tintagomba” egy tudományos, csak a szakértők számára ismert terminus technicus, ugyanakkor egy szépen hangzó szópár is, ami ráadásul a „tinta” jelenléte miatt az írásra is átfordítható metafora: ahogy megfelelő körülmények között a fákon vagy a fűben a gomba, úgy jelenik meg egy városban a kultúra és a költészet. A verseskönyvekben rendkívül szokatlan név- és tárgymutató kapcsolódik a gyűjteményhez, de ez ebben az esetben segít kiemelni, megtalálni a kulcsszavakat. Köztük a legtöbbször használt a „kert”, a „város” és a „rózsa”. Az életmű későbbi szakaszában a rózsa lett a központi motívum, egész kötetek tárgya, de Géczi már itt is sokoldalúan, kreatívan használta. Bár egy helyen azt igyekszik elhitetni, hogy ez a szó nem jelent többet önmagánál („A rózsa az rózsa” – 206.), nagyszámú előfordulásában a mítoszok hordozójaként, a formák formájaként, az élet és a lélek szimbólumaként, sőt még Isten megtestesüléseként is találkozhatunk vele. És bár Géczi János is szívesen hívja Veszprémet a Bakonyból lezúduló állandó szél miatt a szelek városának, a verseskötet, mely tehát a várost az irodalom térképére igyekszik felhelyezni, inkább a rózsák városának mutatja. Mellesleg egy olyan városnak, ahol a líraiság és a vulgaritás, az archaizmus és a szleng, a költészet és a szaktudomány is megfér egymás mellett.