Kemenes Géfin László: Fehérlófia I–VI.

A költő által életre hívott, posztmodern Fehérlófia-eposz a mai napig egyedülálló kísérletnek számít a kortárs magyar irodalomban. Változó stíluselemei, sokrétű intertextuális utalásai ugyan azonosíthatók – repertoárja a magyar nyelvű gestáktól a kortárs szabadversig terjed –, a közel négyszáz oldalas, menetközben többször műnemet is változtató szövegkorpusz azonban túlmutat az értelmezhetőség határain. A könyv saját törvényei szerint élő organizmusként viselkedik. A Magyarországról az '56-os forradalom idején Kanadába emigráló szerző 1978-ban jelentette meg a Fehérlófia-sorozat első darabját, a téma pedig aztán több mint harminc éven át határozta meg költészetét (az I–VI. kötetben szereplő szövegek az 1978 és 1989 között kiadott Fehérlófia-művek anyagát tartalmazzák). A mű négy, egyenként tizenkéténekes Fehérlófia-könyvre, valamint két prózatöredékre (Lolli estéje; P. Artur önéletírása) tagolható, az énekeket pedig az abban felbukkanó valós és fiktív személyek után nevezte el a szerző – éneket kap így a kötet megjelenésére Cantóival nagyban ható Ezra Pound, valamint Bartók Béla és William Burroughs is.

Kemenes Géfin László 1978-ban már elismert költőnek, irodalmárnak számított, ám az emigránslét gyökértelensége, a meneküléssel elvesztett gyermekkor évtizedek után is foglalkoztatta. A hiányérzet keltette kreatív feszültség életre hívta a költő mitikus alteregóját, az al- és felvilágban is gyökértelen Fehérlófiát, akit alkotója további szerepjátékkal egy másik karakter, a Kemenes Géfinre nagyban hasonlító Pálóczi Arthur bőrébe bújtatott. A maszkok használata elmossa a határt az író és teremtményei között, ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a történetnek nincs elsődleges közlője, csak közlendője: nem a szerzői intenció, hanem a szöveg szabályai szerint kell értelmezni az olvasottakat. Már amennyiben lehet azokat értelmezni. A ~ ugyanis nemcsak narrációs szerepjátékokkal vagy stílusváltásokkal játszik, hanem sok esetben a külső értelmezés teljes felszámolására tör; „a nyelv teremti meg a valóságot, és nem fordítva” – mondja az egyik szereplő a Fehérlófia első könyve c. fejezetben (XII. ének). A harmadik könyv XXXVI. énekének névtelen narrátora pedig azt veti fel, hogy „mi van akkor, ha az írás sem logikus folyamat, ha nem szent az írás, de szabad”.

A tudatos dekonstrukció felismeréséhez azonban nem kell eljutni a könyv közepéig, a szándékot már magában jelzik a könyv első, automatikus írásra vagy szabad irodalmi asszociációk halmazára emlékeztető sorai. „…az echatróm bébi Babits / egyszál szép pendelyben / Gyöngyösi István karján a felsőajk harmincadján hamiskás bajuszka / megmarad a pici mutatóujj foltja a pitykegomb domborművén / lecsúszik az angyal enyhe telünk lesz / Vajh Murányba visz ez a vaslila ádventi ösvény? / Süket rorátéra krákog az egyszeri harangozó s int: / Szombathelyen születtem / Mozdonyvezető lányát szerettem / Hát illen szentëk vuónánk mink …” Az alig követhető áramlásban valósággal tobzódnak az irodalmi utalások az Ómagyar Mária-siralomtól Adyig és Babitsig. A töredékek azonban nem állnak kapcsolatban egymással – inkább az őskáosz, a tohu vabohu állapotát modellezik, amelyből idővel kiválik a mitikus lény, Fehérlófia. A szeszélyesen változó szövegvilágban sokszor azt is nehéz megállapítani, hogy ki a beszélő. A narrátor nagyrészt a már említett Pálóczi Arthur, aki sorstárs magyarokkal múlatja az időt: isznak, eszméket és nőket cserélnek, de olykor változik a perspektíva, és Arthurt láthatjuk egy barát szemszögéből. Pálóczi szintén szombathelyi születésű, '56-os kanadai emigráns költő. Alakja több pontban, így életrajzában is megfeleltethető Kemenes Géfin Lászlóval – mégsem ő az: foggal született fiú, tehát táltos, de egyben költő is, attribútumaival pedig hidat képez a valóság és a mítosz között. A karakterek legtisztábban a Lolli estéje c. egyfelvonásos monodráma prológusában válnak szét: itt külön szólal meg Pálóczi Arthur, Kemenes Géfin László és az Én nevű beszélő is. Az Én elkülönítése jelzi, hogy az alkotás folyamatában Kemenes Géfin még önmagával sem azonos, az írói lét sem más, mint alteregó. A Fehérlófia-eposzvilágról külön esszékötetet megjelentető András Sándor ezzel kapcsolatban azt írja: „A Fehérlófiában nem egy-egy hang azonosítása fontos, hanem a polifónia, vagyis a többszólamúság mint többhangúság, egyfajta kórus felismerése és elismerése”.

A hömpölygő szöveg ritkán nyújt fogódzót, a kitartó olvasás során azonban megtalálhatjuk a kulcsmotívumokat. Ilyenek a Celldömölkön töltött gyermekévek, az első, határozatlan kontúrú szerelmek vagy a mitikus segítőtárssal, Fanyűvővel kötött barátság. Kemenes Géfin folyamatosan visszatér a magyarság történelmi tragédiáihoz is: Trianonhoz, az elszakított erdélyi magyarok sanyarú helyzetéhez, a zsidók elhurcolásához és a Rákosi-korszak rettenetéhez. Ironikus, de érvényes gesztus, ahogy az elnyomás megjelenik a mese síkján is, Rákosi Mátyás szerepét pedig a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók tölti be – hiszen a Rákosi-éra hatósági padlássöprései megfeleltethetők annak, ahogy Monyók mindenkitől kását rabol, az elorzott ételt pedig áldozatainak hasáról eszi meg. A szexualitás szintén kulcsmotívum: erotikus kép például a hőssel terhes fehér ló vajúdásának leírása vagy a táltos-költő Pálóczi születésének pornográfiába hajló bemutatása is. A jelenetek olykor az abszurditásig perverzek, és ez már túlmutat magán az aktuson. Ahogy ezt András Sándor is kiemeli, a szex szakrális erőt képvisel Kemenes Géfin könyveiben – teremt és pusztít; a szeretet testi nyelvét, a férfi diadalát és bukását egyszerre hordozza magában. A szerző később sem engedte el a táltos-hős kezét. Az I–IV. kötetet később újabb Fehérlófia-művek követték, az utolsó Fehérlófia nyomában címmel 2012-ben jelent meg a Pesti Kalligramnál.