súgó szűrés
keresés

Lászlóffy Aladár: Felhősödik a mondatokban

Szerző
Lászlóffy Aladár
Kiadás éve
1998
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kortárs Kiadó
Oldalszám
92
A szócikk szerzője
Bertha Zoltán

Az emberiségtörténet és a világkultúra legváltozatosabb korszakai, idősíkjai, tüneményei között folytonosan villódzó, szabadverses képzettársításokkal, költői „anakronizmusokkal”, szellemes asszociációkkal kalandozó jellegzetes Lászlóffy Aladár-i beszédmód megőrizte a hatvanas évektől kialakított markáns újszerűségét. Ugyanakkor az ezredfordulóra a rímes-ritmikus, strofikusan dallamos, „klasszicizáló” formanyelv irányába mozdult tovább és abban teljesedett ki. Bensőséges érzelmi és élményi telítettséggel, elokvenciával (bőbeszédű ékesszólással) és eufóniával (zenei szépséggel) hangzik már a romániai diktatúra alól történő katartikus felszabadulás, az 1989-es karácsonyi fellélegzés hangulatát megörökítő emblematikus vers is, a Vándor idő balladája: „Jóra fordul, mára fordul életünk, / telelünk, de nyaralunk, de telelünk! […] Messziről jön, messze hord a hang, a szó. / Amit eddig megtanultál, olvasó, / három árva sír magában – ne feledd – / összebújva: hit, remény és szeretet”. Egyre konkrétabban és érzékletesebben rajzolódnak ki a sajátos nemzeti, történelmi, vallási sorskérdések, a magyar megmaradás súlyos aggodalmakkal övezett problémái. Ezek a tradicionális imádságos, istenes, magyarság- és Erdély-versek témáit újrahangszerelő sorsköltemények pedig gyakran ódai, himnikus, fohászos-áhítatos, biblikus-zsoltáros intonációval, elégikus lamentációval töltekeznek; a panaszdalos „égre kiáltás, könyörgés, zsolozsma”, „az égi hullámhossz, a legfelsőbb hatalomhoz fordulás” (Széles) modulációival. E korszak s az egész életmű egyik legkiemelkedőbb poémája (A genfi katedrálisban) Illyés Gyula nevezetes rapszódiájával (A reformáció genfi emlékműve előtt) vethető össze. Szakrális atmoszférájában – Cs. Gyímesi Éva szerint – a „szeretetre szoruló ember” bizton megpihenhet: „van a lélek földrajzán egy tájék, / ahol a szó, a ház, az Úr közel […] Mint orgonaszó Kálvin templomában, / ott zeng e hely, ahol a lelked él”.

A poeta doctus „a keresztény passiók hagyományára utalva esedezik könyörületért” (Pomogáts), midőn szülőhazája romlásán, a „Divina Transsylvania” veszélyeztetettségén, „Isten várainak” s az „erdélyi templomok fehérének” fenyegetettségén kesereg. Éber és rebbenő értékféltés, búsongó átszellemültség, transzcendentális horizontnyitás jellemzi tömör és csillogó szentenciáit, amikor számtalan kifejezésárnyalatban kér, kérdez, bízik és remél: „Karácsonyt küldj a nemzetekre, / sebeink kösse be a hó […] Uram, jöjjön megint a gyermek, / vagy lassan végleg megfagyunk”; „Magyarok kiáltoznak a jégen. / Mindig ugyanúgy van, mint régen”; „mért segítené meg az Isten, / aki magán se lendít egyet?”; „Valakiért harangoznak. / Egyet hoznak, százat hoznak, / járnak ezeréve vélünk, / mégis, mégis, mégis élünk”; „Hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” S a romjaiban is „áldott és felismerhető” nemzeti-közösségi identitást menteni igyekvő szenvedélyben külön nyomatékot kap a „szimfonikus anyanyelv”. A „minden szóra, névre visszaintő”, „szóból zengő bonyolult delej”, „a lét örök Kárpát-ölében” élő, az „Úrvacsorára osztott” „magyari nyelv”. A költők lelkéből soha nem zárható ki a „balsors tartós rohamai ellen” a „testünk-lelkünk fegyverévé” lényegülő anyanyelvünk titkát óvó szándék: „Atyám, ki mindenkiben egy vagy / s a milliókban millió […] ha engeded, hogy ezer éve / tenyésszünk hegyeid tövén, / engedd hogy holtaink nevére / zölden fonódjék a remény, // ha vissza is vonnád kegyelmed, / a jutalmat, a büntetőt, / hagyd nálunk kicsit még a nyelvet: / szűk szorosodban – tág erőt” (Fohász Vereckéért).

Természeti jelenség, historikus esemény, emberi minőség ezerféleképpen összefonódó példázatossága sugározza be a Felhősödik a mondatokban c. verseskönyv poétikai terét is: a végzetes bajok kiéneklése a közérzeti líra magaslatain, a borongásban is a megvilágosító, lényegmegragadó tisztánlátás. „Agymosott világkorban”, „maradék hazában”, „állatok ellen, állatok között”, „megfeszítve”, „fekete földön sötét éjjel” – és jégeső, vihar, hóhullás, zivatar, égszakadás-fölindulás megannyi baljós veszedelme közepette muszáj fenntartani a hit, a tudás, a méltóság örök antropológiai és eszkatológiai esélyét: „Uram, ha hosszú is a tél, / ha fehér mennykővel havaz, / annak ki már nem félve fél / megadatik még a tavasz” (Ad notam Bogáti Fazakas). A „bibliák, a bölcsesség s a kín / ó mennyi mestert éltetett s megölt, / míg lassan megtelt könyvvel is a Föld” (Ólomorgona). A „homo letargicus” minden halállal, pusztulással számot vetve hirdeti a poézisbe foglalható önértékek – „a harmónia s a rend” – vigaszát, „a saját szó-templomává épülő” költészet üdvösségét, „Sionját”. Mindazt, ami menedék és otthonosság: „Itt van a táj és lelki mása: / ez a mi űzött életünk” (Nem kutatom tovább a titkát). S ami szellemi, erkölcsi, történelmi kapaszkodót nyújt, miként „a hit s a munka fellegvárai”, „lármafái” – a „múltban megfüröszteni a mát” kívánó hitvallásos panegyricus-remeklés (Ó, iskoláim, drága iskolák!) tanúsága szerint is. Ez a különleges bűverejű konfesszió méltán helyezhető Reményik Sándor klasszikus Templom és iskolája mellé: „Az anyanyelv, a mindig támadott / kenyérmező folyton termést adott; / ha felgyújtják, ha beleszántanak, / eloltja égi könny, eső, patak […] Megtanultunk itt életet, halált, / a hajnal gyertyafénye így talált. / Bod Péterek kísértete lesi, / a sok Bolyai, Párizs, Kőrösi / árnyajakával utánunk kiált […] tiétek volt a vér és könny özön, / tiétek hát a könyv, a könyv, a könyv – / forgassatok enciklopédiát […] vajon ma végre felragyoghat itt / a semmiből teremtett új világ? – / Ó, iskoláim, drága iskolák!”

Irodalom

Cs. Gyímesi Éva: Kritikai mozaik. Kolozsvár, 1999, Polis.

Széles Klára: Lelkünkre így ül ez a kor – Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral (1956–2004). Kolozsvár, 2005, Polis.

Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?” – Lászlóffy Aladár világa. Bp., 2007, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút.

Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben V–VI. (1968–1989). Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia.

Bertha Zoltán: Erdély felé. Bp., 2012, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút.