súgó szűrés
keresés

Lászlóffy Aladár: Felhősödik a mondatokban

Szerző
Lászlóffy Aladár
Kiadás éve
1998
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kortárs Kiadó
Oldalszám
92
A szócikk szerzője
Bertha Zoltán

Az emberiségtörténet és a világkultúra legváltozatosabb korszakai, idősíkjai, tüneményei között folytonosan villódzó, szabadverses képzettársításokkal, költői „anakronizmusokkal”, szellemes asszociációkkal kalandozó jellegzetes Lászlóffy Aladár-i beszédmód megőrizte a hatvanas évektől kialakított markáns újszerűségét. Ugyanakkor az ezredfordulóra a rímes-ritmikus, strofikusan dallamos, „klasszicizáló” formanyelv irányában mozdult tovább és teljesedett ki. Bensőséges érzelmi és élményi telítettséggel, elokvenciával (emelkedett tónusban) és eufóniával (zenei szépséggel) hangzik már a romániai diktatúra alól történő katartikus felszabadulás, az 1989-es karácsonyi fellélegzés hangulatát megörökítő emblematikus vers is, a Vándor idő balladája: „Jóra fordul, mára fordul életünk, / telelünk, de nyaralunk, de telelünk! […] Messziről jön, messze hord a hang, a szó. / Amit eddig megtanultál, olvasó, / három árva sír magában – ne feledd – / összebújva: hit, remény és szeretet”. Egyre konkrétabban és érzékletesebben rajzolódnak ki a sajátos nemzeti, történelmi, vallási sorskérdések, a magyar megmaradás súlyos aggodalmakkal övezett problémái. Ezek a tradicionális imádságos, istenes, magyarság- és Erdély-versek témáit újrahangszerelő sorsköltemények pedig gyakran ódai, himnikus, fohászos-áhítatos, biblikus-zsoltáros intonációval, elégikus lamentációval töltekeznek; a panaszdalos „égre kiáltás, könyörgés, zsolozsma”, „az égi hullámhossz, a legfelsőbb hatalomhoz fordulás” (Széles Klára) modulációival. E korszak s az egész életmű egyik legkiemelkedőbb poémája (A genfi katedrálisban) Illyés Gyula nevezetes rapszódiájával (A reformáció genfi emlékműve előtt) vethető össze. Szakrális atmoszférájában (Cs. Gyímesi Éva szerint) a „szeretetre szoruló ember” bizton megpihenhet: „van a lélek földrajzán egy tájék, / ahol a szó, a ház, az Úr közel […] Mint orgonaszó Kálvin templomában, / ott zeng e hely, ahol a lelked él”.

A poeta doctus „a keresztény passiók hagyományára utalva esedezik könyörületért” (Pomogáts Béla), midőn szülőhazája romlásán, a „Divina Transsylvania” veszélyeztetettségén, „Isten várainak” s az „erdélyi templomok fehérének” fenyegetettségén kesereg. Éber és rebbenő értékféltés, busongó átszellemültség, transzcendentális horizontnyitás jellemzi tömör és csillogó szentenciáit, amikor számtalan kifejezésárnyalatban kér, kérdez, bízik és remél: „Karácsonyt küldj a nemzetekre, / sebeink kösse be a hó […] Uram, jöjjön megint a gyermek, / vagy lassan végleg megfagyunk”; „Magyarok kiáltoznak a jégen. / Mindig ugyanúgy van, mint régen”; „mért segítené meg az Isten, / aki magán se lendít egyet?”; „Valakiért harangoznak. / Egyet hoznak, százat hoznak, / járnak ezeréve vélünk, / mégis, mégis, mégis élünk”; „Hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” S a romjaiban is „áldott és felismerhető” nemzeti-közösségi identitást menteni igyekvő szenvedélyben külön nyomatékot kap a „szimfónikus anyanyelv”. A „minden szóra, névre visszaintő”, „szóból zengő bonyolult delej”, „a lét örök Kárpát-ölében” élő, az „Úrvacsorára osztott” „magyari nyelv”. A költők lelkéből soha nem zárható ki a „balsors tartós rohamai ellen” a „testünk-lelkünk fegyverévé” lényegülő anyanyelvünk titkát óvó szándék: „Atyám, ki mindenkiben egy vagy / s a milliókban millió […] ha engeded, hogy ezer éve / tenyésszünk hegyeid tövén, / engedd hogy holtaink nevére / zölden fonódjék a remény, // ha vissza is vonnád kegyelmed, / a jutalmat, a büntetőt, / hagyd nálunk kicsit még a nyelvet: / szűk szorosodban – tág erőt” (Fohász Vereckéért).

Természeti jelenség, historikus esemény, emberi minőség ezerféleképpen összefonódó példázatossága sugározza be a Felhősödik a mondatokban című verseskönyv poétikai terét is: mindez a végzetes bajok kiéneklése a közérzeti líra magaslatain, a borongásban is a megvilágosító, lényegmegragadó tisztánlátás. „Agymosott világkorban”, „maradék hazában”, „állatok ellen, állatok között”, „megfeszítve”, „fekete földön sötét éjjel” – és jégeső, vihar, hóhullás, zivatar, égszakadás-fölindulás megannyi baljós veszedelme közepette muszáj fenntartani a hit, a tudás, a méltóság örök antropológiai és eszkatológiai esélyét: „Uram, ha hosszú is a tél, / ha fehér mennykővel havaz, / annak ki már nem félve fél / megadatik még a tavasz” (Ad notam Bogáti Fazakas). A „bibliák, a bölcsesség s a kín / ó mennyi mestert éltetett s megölt, / míg lassan megtelt könyvvel is a Föld” (Ólomorgona). A „homo letargicus” minden halállal, pusztulással számot vetve hirdeti a poézisbe foglalható önértékek – „a harmónia s a rend” – vigaszát, „a saját szó-templomává épülő” költészet üdvösségét, „Sionját”. Mindazt, ami menedék és otthonosság: „Itt van a táj és lelki mása: / ez a mi űzött életünk” (Nem kutatom tovább a titkát). S ami szellemi, erkölcsi, történelmi kapaszkodót nyújt, miként „a hit s a munka fellegvárai”, „lármafái” – a „múltban megfüröszteni a mát” kívánó hitvallásos panegyricus-remeklés (Ó, iskoláim, drága iskolák!) tanúsága szerint is. Ez a különleges bűverejű konfesszió méltán helyezhető Reményik Sándor klasszikus Templom és iskolája mellé: „Az anyanyelv, a mindig támadott / kenyérmező folyton termést adott; / ha felgyújtják, ha beleszántanak, / eloltja égi könny, eső, patak […] Megtanultunk itt életet, halált, / a hajnal gyertyafénye így talált. / Bod Péterek kísértete lesi, / a sok Bolyai, Párizs, Kőrösi / árnyajakával utánunk kiált […] tiétek volt a vér és könny özön, / tiétek hát a könyv, a könyv, a könyv – / forgassatok enciklopédiát […] vajon ma végre felragyoghat itt / a semmiből teremtett új világ? – / Ó, iskoláim, drága iskolák!”

Irodalom

Széles Klára, Lelkünkre így ül ez a kor – Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral (1956–2004), Kolozsvár, 2005, Polis.

Széles Klára, „Mit látsz egy íróasztalon?” – Lászlóffy Aladár világa, Budapest, 2007, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút.

Pomogáts Béla, Magyar irodalom Erdélyben V–VI. (1968–1989), Csíkszereda, 2010, Pallas–Akadémia.

Cs. Gyímesi Éva, Kritikai mozaik, Kolozsvár, 1999, Polis.

Bertha Zoltán, Erdély felé, Budapest, 2012, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút.