Tőzsér Árpád: Finnegan halála

A szerzőre korábban is jellemző volt, hogy több beszédmódot, több stílust is kipróbál, ahogy az is, hogy nem ragad le egy-egy bejáratott formánál, az mégsem mindennapi, hogy a tizedik kötet után kezdett egy, az addigiaktól jelentősen különböző versbeszéd kidolgozásába. Márpedig a Leviticus (1997) című kötetében ezt történt, a Finnegan halála pedig megerősítette és egyértel­műsítette a törekvéseket, a változást. A két könyv már-már egymásra utaló kapcsolatát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy apróbb javítások után utóbbiban újraolvashatjuk az időben megelőző kötet két-három jelentősebb darabját, például az Euphorbosz monológját és az ottani címadó verset, a Leviticust. A korábban a szülőföldhöz való viszony sokarcúságát és a kisebbségi sors kihívásait megszólaltató, de mindig töprengő, meditatív költészet ekkorra félretette korábbi alapkérdéseit, és univerzálisabb létfilozófiai problémákra fókuszált. A fő poétikai kérdése pedig az lett, hogyan lehet a metafizikának a posztmodern korban is érvényes nyelve.

A posztmodern szövegalkotás elemei közül az idézetek bátor használata, az intertextuális játékok és a szerepjátékok emelkednek ki – nincs is a kötetnek olyan verse, amely ne szerepjáték lenne, és amelyben ne lennének vendégszövegek. Tőzsér ebben a kötetben más műveit olvassa, és azok segítségével beszél a számára fontos kérdésekről. Már a kötet címe is egy kanonikus műre, a Finnegan ébredésére utal – jelezve, hogy a kötet szövegei nem értelmezhetők más szövegek ismerete és értelmezése nélkül, vagyis nem önmagukban léteznek, hanem az irodalom elismert műveinek kontextusában. Ebben a konkrét helyzetben arról van szó, hogy míg Joyce regényében a főhős a halála után feltámad, sőt egy másik síkon többször is újjászületik, ami az élet körforgására, ismétlődésére utal, addig Tőzsérnél, ezzel vitázva, azt látjuk, hogy a halál végleges, nincs visszatérés, nincs újjászületés, nincs ismétlési lehetőség. Nincs remény: „szomorú / történetemnek nem Wake a vége”. (Finnegan halála) Az pedig, hogy ez a vers a kötet utolsó verse, még azt is felveti, hogy ezzel a saját költészete, sőt általában a költészet is lezárulhatna.

Tőzsér tehát a világirodalmi utalások során sajátjaként kezeli a világirodalom jelentős alkotásait, és ezzel egy rendkívül összetett, árnyalatokban és jelentésekben gazdag kötetet hoz létre. Ennek a játéknak fontos részei a stílusimitációk is – hiszen a versek nemcsak konkrét szöveghelyeket, hanem a szövegek dikcióját, dallamát, sőt hangulatát is megidézik, ahogy máshol világértelmezéseket, magatartásmintákat, szerepeket elevenítenek fel. A versek egy-egy monogrammal vagy más félreérthetetlen utalással meg is nevezik a forrásokat, sőt leggyakrabban épp a megnevezettek beszélnek a Tőzsér-szövegben: Joyce mellett Vörösmarty, Szép Ernő, Nezval, Ady, Petőfi és a fiktív Vezér szólal meg, vagyis egy sokszínű, sehol máshol össze nem álló csapatot és ezzel egy hihetetlen szerteágazó eszközkészletet mozgat Tőzsér. És a szereplőivel együtt utazik, időben és térben egyaránt. Hága és Prága, Bécs és Pest, Seattle és Toledo, České Budějovice és a Sněžka csak néhány helyszín a sok közül, de máris mutatja, milyen, egymástól nagyon távoli vidékekre tévedhetünk az egymástól nagyon távoli figurákat követve. Mindez azért, hogy a megidézett szerzők által bejárt gondolati és valóságos utak megismerése után a már említett metafizikai kérdéseket tárja fel. Ez pedig azt is jelenti, hogy ő maga is folyamatos mozgásban van, szövegeket és helyeket fedez fel, új ötleteket és gondolatokat keres. És amit talál: apokaliptikus, korkritikus látásmódot, sötét árnyalatú történelemképet és a transzcendens látható nyomait.

A kötet legfontosabb verse a Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták), mely akár az egész életmű csúcsának is tekinthető. Sőt, inkább annak, hiszen nem csak ebben a kötetben és nem csak az itt olvasható verzióban létezik: a vers 1996-ban Sebastianus mondja címen íródott, de az 1997-es Leviticus kötetben már Glossza címen jelent meg. A Finnegan halála után pedig még a 2006-os Léggyökerek kötetben is helyet kapott, ám akkor megint kicsit más címen. Azonban ez a vers nemcsak a vándorlás és a sokszoros változás miatt vált az életmű olyannyira emblematikus darabjává, hanem azért is, mert ha csak erről a versről beszélnénk, akkor is érintenénk a tőzséri költészet legfontosabb ismérveit: a filozofikus attitűdöt, az esszéisztikus, könnyed ritmusú beszédet, a hosszúvers gondosan kimért szerkezetét és a hol groteszkbe, hol szatírába hajló humort, illetve az intertextusok állandó és látható jelenlétét: „S ahogy a tekintet ki-kirepes: / a vers ablakán kihajolva fölnyújtózkodsz / egy égi sorba, kikattan halkan a földi retesz.” Itt történetesen Rilke Szent Sebestyén című versére utal, de ezen keresztül mindazokra a képzőművészeti alkotásokra is, melyek viszont Rilke ihletői voltak. A vers változatai közben azt is megmutatják, miként tud Tőzsér elszakadni a mintáktól, hogyan tud egy ennyire romantikus témát is távolságtartóan kezelni, mégis a sajátjává tenni, és időről időre újragondolni. Bár a témával való azonosulás és a vallomásos hang minden változatban megmaradt, az ebben a kötetben olvasható verzió mutatja legtisztábban, hogy a mártír börtöne a létezés és a vers általánosabb börtönét is jelenti, sőt az emberi lét és a mártíromság bizonyos esetekben nem választható el. Ilyenkor az égi és a földi szférák közti metafizikai kapcsolat már a tényleges halál előtt megvalósul.