súgó szűrés
keresés

László Noémi: föld

Szerző
László Noémi
Kiadás éve
2013
Műfaj
vers
Kiadás helye
Kolozsvár
Kiadó
Sétatér Kulturális Egyesület
Oldalszám
80
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

László Noémi a kilencvenes évtizedben indult →Előretolt Helyőrség erdélyi írónemzedék tagja. A kolozsvári Helikon mellékletében, a Serény Múmiában szerveződő nemzedék – többek között Sántha Attila, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila – hamarosan önálló laphoz és kiadóhoz jutott. László Noémi első kötete – Nonó (1995) – is az Előretolt Helyőrség Kiadónál jelent meg.

A költőt indulásakor a kritika a nyugatos és a Dsida Jenő-i szépségeszmény folytatójaként, a zeneileg és vizuálisan kimunkált, míves líra képviselőjeként méltatta. Ez a kezdetben valóban légies, éterien törékeny versbeszéd fokról fokra vált szikárabb, prózaibb hangütésűvé, öniróniával, játékossággal színezetté – egyszersmind személyesebbé is.

A Papírhajó (2010) válogatott és új versei után három évvel jelent meg a föld, a szerző – három gyerekverskötetével együtt – kilencedik önálló kötete. A cím kisbetűs írásmódja, a borító mélybarna színe, a sárgított papírú belívek mind azt sugallják, az olvasat ne a Föld bolygóra, hanem a gazdag jelentéstartalmú köznévre fókuszáljon. A föld mint őselem női princípium, születés és halál tere, minden élőnek az anyja. A magyar néphit szerint ugyanakkor a földet minden irányban víz – férfi princípium – veszi körül, amely az égből hull alá vagy a föld mélyéből tör föl.

A kötet címadó versében a föld elsősorban élet és halál tere: határmezsgye, kettős természetű közeg, amelybe a lírai én újjászületni visszavágyik, miközben ezzel ellentétes erők oda meghalni, megsemmisülni húzzák. A személyes identitás kiteljesedésének egyszerre terepe és akadálya a föld: „Pár lélekajtón visszajárhatok / hozzád, fehér föld, foszló mindenem, / hozzád, kit itt csak elveszítenem / lehet és kivel nem köt össze más, / mint hasadásig zsúfolt hallgatás.” (Föld) A „fehér föld” furcsa összetétele utal arra, hogy a föld egyszersmind a papír, amelyen az alkotás létrejön, amelyen a költő megsemmisül, és újra és újra megszületik. A vers a személyiség, az én töredékességét, hasadtságát mondja ki ellentétező szerkezetekben, s miközben létrejön a vers, a zárlat ezt a teremtődést, újjászületést – ritmikailag is: a rímhívónál rövidebb, végérvényességet sugalló válaszsorban – mintegy visszavonja: „A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan. / De a föld hajthatatlan.”

Ez az ide-oda oszcilláló mozgás az újabb László Noémi-líra alapvonása. Állítás és tagadása, tézis és antitézis egymással versengő feszültsége építi a verset, amely mindegyre vágy és hétköznapiság, remény és kilátástalanság kettősét mondja újra. A versek makroszerkezetét – a teljes mű és a mondatszerkezetek szintjén – az ellentét alakzata uralja. A sodródás, tépelődés újra és újra ismétlődő léthelyzetét pedig a gyakran hármas, négyes vagy akár még hosszabb halmozó szerkezetek érzékeltetik. A Csodában „Mindenki ámul, ájul, érkezik, / sikolt, zuhan”. A Kosztolányi Boldog, szomorú dal palimpszesztjeként (ráírásaként) olvasandó Édes-keserű dalban „Vénasszony, asszony, kamaszlány, kislány / […] szárnyal, bomlik, szakad a hintán”. A költői én „kíváncsi, hajszolt, vakmerő, ügyetlen” (Egy bolygó árnya). A versek egyik fő feszültségforrása a mellérendelő-párhuzamos – felsorolásból, halmozásból épülő – mikroszerkezet feleselése az egészet – mondattanilag és gondolatilag is – átható ellentétező struktúrával.

A töredezettség, csonkoltság a versek megformálásában is kifejeződik. Gyakran a strófák záró sorában töri meg a költő a ritmust, ezek a rímválaszt hozó sorok fordítanak az addigi versmeneten, visszavonva a sóvárgó én illúzióit: „hogy reggel azt hiszed, valódi vagy, / pedig csak működsz, törvények szerint, / míg légzésed kihagy” (A szív helye). Az Egy szó utolsó strófájának első sorára – „Nem mondom, így süt minden pórusomból” – négy sorral lejjebb felel a záró sor, a ritmustörést az egzotikus asszonánccal is kiemelve: „mint aki eget kóstol”. A Szolid női vonal ezt a versépítkezést az egész vers formaelvévé teszi, tiszta rímmel és ismétléssel nyomatékosítva a rövid sorokban megnyilvánuló reménytelenséget: „… rám mosolygott végre a teremtő, / és erről bizonyságot tett a testem. // Megint szétestem. / Megint szétestem.” A költő amúgy is a rímes vers mestere: a Tüske szonettciklusa mellett erről tanúskodik az Őszi szonettkoszorú (leejtsen – szerencse lesben; tehetetlen, pengve – babakelengye). Mint a kötet több versének, ennek is a szerelem a témája, de László Noéminél a szerelem is lételméleti dimenziót kap – itt, és a kötet egészét tekintve is Rainer Maria Rilke Duinói elégiáit idézve. A földben a szerelem nem a beteljesülés, hanem a hiába-vágyakozás, az igen–nem, a megéri-e? vívódásának terepe. A Távoli rózsa a mulasztásra döbben rá: „megborzongani késő. Nélküled éltem”, a Nélkülem a kimondani vágyott kimondhatatlanságát futtatja a lemondó zárlatba: „élni eszeveszett szerelem. / Ha nem velem.” De még a szerelmes versekre is érvényes Borbély András észrevétele: itt egy előttünk megformálódó én beszél, „egy hang, aki szinte bárki lehetne, s ilyen értelemben az egyedinek és az általánosnak az egyesítése. […] A versbeli én »eredete« […] a hagyomány, amelynek továbbírását vállalja ez a poétika.” Babits és József Attila, Vörösmarty és Blake, Rilke és Radnóti, Weöres és Petri György – hosszan sorolhatók az elődök, akik hol egy-egy gesztusban, utalásban, hol poétikájuk jellegzetességeiben tűnnek át a versek szövetén. László Noémi költészete úgy palimpszesztje, ráírása ennek a hagyománynak, hogy közben összetéveszthetetlenül saját a hangja.

Már az első kötet, a szerző becenevének címmé emelésével, az én megteremtésének igényét mondta ki. A föld ugyanezt érettebb, a személyességet létfilozófiai dimenziókkal vegyítő poétikával mintegy meg is valósítja, a „hazatérés hangjait” érlelve, még ha a kötet utolsó sora újra a kételyé is: „kendőt lobogtat az enyészet”. És „mégsem a drámaisága, tragikuma ég bele az olvasóba, hanem a vers zeneisége és a […] banalitással ingerkedő intellektuális önirónia, humor és nyelvi játék” (Pécsi Györgyi). Az alkotás, végül, felülkerekedik alkotója kételyein.

 

Irodalom

Borbély András, A mese vége felé, ÚjNautilus, 2014/október

Pécsi Györgyi: László Noémi: föld, Kortárs, 2015/4.