súgó szűrés
keresés

Dobos László: Földönfutók

Szerző
Dobos László
Kiadás éve
1967
Műfaj
regény
Kiadás helye
Bratislava
Kiadó
Tatran Könyvkiadó
Oldalszám
331
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A kisebbségi-nemzetiségi magyarság valóságos életéről a második világháború utáni első húsz esztendőben alig-alig szólt az irodalom – állapítja meg Czine Mihály úttörő szerepű tanulmányában a csehszlovákiai magyar prózának arról a vonulatáról értekezve, amelyet L. Kiss Ibolya Túl a folyón (1957) című, „zúzdába került” regénye nyitott meg, és amelynek első fontos könyve Dobos alkotása, a Messze voltak a csillagok (1963) lett. Erre s az ezt követő, a címük szerint is a kegyetlen realitással számoló művekre (Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz, 1963; Egri Viktor: Megmondom mindenkinek, 1965; Mács József: Adósságtörlesztés, 1968) érvényes Koncsol László véleménye, aki szerint a szerzők mindegyike, „mint minden úttörő, nagy értékkel, a fele igazság föláldozásával fizetett az igazság másik felének a kimondásáért”. Hogy milyen igazság kimondása a tét, maga a szerző így foglalja össze a Gondok könyvében (1982): „Sorsregényeket írok. Földönfutók című regényemet a csehszlovákiai magyarság kollektív vád alá helyezése ellen írtam. A Földönfutók a büntetés, a meghurcolás, a sérelem könyve. Úgy éreztem, el kell mondanom a valót, a hírmondást nem lehet a történelem kénye-kedvének visszhangjára és kozmetikájára bízni. Szemtanú voltam. Azért írtam ezt a könyvet, hogy szabaduljak a rám bélyegzett bűnvádtól, azért is, mert nem ismerem el a vádat, miszerint e népközösség egy szálig a haladás földönfutásra ítélt ellensége”.

A vallomás idézte szemtanú szerepét a regény alanyi elbeszélője, az „íróféle” játssza el, aki a szerző hasonmása is lehetne, hiszen bizonyos epizódok az ő életrajzi történeteivel feleltethetőek meg. Mindjárt az a húsz évvel korábbi eset, amely a mű másik főalakjához, az akkor katonaként szolgáló, ma szlovák pilótához köti. Emlékezete szerint a szlovák-magyar határon ő fogta el diáktársaival együtt, amikor a magyarországi (sárospataki) főiskoláról, ahová 1945 és 1948 között, tehát a „hontalanság éveiben” jártak, a Csehszlovákiához visszakerült szülőfalujukba „szöktek”. Kettejük véletlen találkozása alkalmat adhatna a költő „rendezni végre közös dolgainkat” óhajának teljesítéséhez, ám azt sem tisztázzák, tényleg ismerhetik-e egymást. Egyiküknek sincs szándékában megtudni, ki is a másik, jellemző, hogy a három hétig tartó alkalmi együttléteiket követően még egymás nevét sem ismerik. Annyira sem „rokonosodtak össze”, hogy ki-ki mondja, meséli a magáét, a másik pedig hallgatja. „Szerettem volna figyelni, de képzeletem már saját útját járta” – ezzel az elbeszélői alapállással egyezik a társáé, aki szinte nyugtatja: „Ne hallgassa, mit beszélek, csak magamnak mondom”. Kapcsolatuk úgy is egyoldalú, hogy csak a pilóta beszéde „hangzó” beszéd, az íróféléé „néma”, és úgy is, hogy az előbbi már-már rögeszmésen magánélete legszűkebb körében mozog, mintha igazolni akarná állítását: egész élete „belefér egy mondatba: szerelem, házasság s az emberek közönye”. Az alanyi elbeszélő pedig kamaszkori emlékeibe zárkózik be, s nem törekszik megosztani-megvitatni ezeket. Közös tehát a két szereplőben, hogy a nyelvet, a beszédet egyikük sem a másikkal való érintkezés vágyától hajtva használja – azaz a kommunikatív alakzatok helyett, és ez inkább az elbeszélő jellemzője, a valóság leírását szolgáló ismeretközlés alakzatait részesítik előnyben.

A regény riportszerűen rögzített esetei a csehszlovákiai magyar nemzetiség tragikus helyzetét, a jogfosztottság traumáit érzékeltetik. Azokat az esztendőket, amikor a „hatalom új urai törvényt ülnek”, és a „nyelvük szerint különválasztják az embereket”, és „aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni és gyűlölni kell”. A magyar nyelvű iskolák udvarát benövi a gyep, a „falvakon és tanyákon ismét hamuba vethetik a betűt, mint a középkor kezdetén”. Az írófélét a tiltott, abbahagyatott tanulás helyett csempészésre kényszeríti a megélhetés. Még elviselhetetlenebb, hogy részt kell vennie a „felháborító gonoszságban”, a szlovákiai magyarok kitelepítésében. A hivatal rakodómunkásnak rendeli, megparancsolva, hogy naponta egy családot pakoljanak teherautóra s a vagonba. A puszta létezés szégyen nélküli elviselése a tét – dehogy a közösségi, nemzeti-nemzetiségi önazonosság kivívása, dehogy a személyiségkép megformálása. A hazátlanok, az üldözöttek gondolatai a megélhetés, a fennmaradás egzisztenciális gondjai körül forognak – az íróféle által felsorakoztatott tények, esetek, dokumentumok azonban összességükben nagy erővel szólnak a kisebbségi magyarság önazonosságáért. Legalább akkorával, mint az embertelenség, a jogfosztottság ellen. Az utóbbiak más formái a pilóta özvegy édesanyját is megviselték, ám ezeket csakúgy, mint a fia hányattatásait, az elbeszélő átképzeléses előadásmódban tárgyalja. Így szól az anyáról, aki baltával kergette el a kolhoz szervezőit. Így a bujkáló gazdákról, akik csak éjjel merészkedtek haza, mert volt, akinek „a mellén táncoltak” az agitátorok. De fölemlegeti a más vallásra – katolikus helyett pravoszlávra – térítés erőszakos voltát is, az „előbb az istent, aztán a földet” veszik el kegyetlenségét. A repülő képzelt szavaival, vagyis az egyenes beszédet helyettesítve vázolja fel a határőr sorsának alakulását is: a politikai szemináriumokon több odaadást vártak el tőle a „forradalmi eszmék” iránt. Majd próbálták beszervezni besúgónak, hogy aztán fizikai munkára, a jáchymovi urániumbányába vezényeljék. Itt fut végleg zátonyra a sorsa: a kényszermunkát még csak elviselné, ám az „állati dühöt” vált ki belőle, hogy a világtól szinte elzárva tartott felesége, Gallai Nelli szeretőt tart.

Az átképzeléses beszédmód, a hangkölcsönzés azzal is jár, hogy a vélt vagy valós emlékek felidézésekor, a tárgyi világ megjelenítésekor nem kell a tapasztalati valóság törvényeihez igazodni – nincs határ realitás és irrealitás között, és váltakozhatnak a nézőpontok. A Földönfutók a valóságmegközelítés hazai hagyományait a nyugati modern regény eredményeivel ötvözte, ezáltal a nemzeti önvizsgálat Kiss Ferenc emlegette folyamata „magasabb osztályba lépett”.

Irodalom

Czine Mihály, „Harmadvirágzás”, = Uő., Nép és irodalom, 1–2., Budapest, 1981, Szépirodalmi.

Kiss Ferenc, Könyvek Pozsonyból, = Uő., És Szabadka…, Debrecen, 1994, Csokonai.

Koncsol László, Riport és mítosz között, = Uő., Válogatott kritikai dolgozatok, Pozsony, 1995, Madách-Posonium.

Kovács Kálmán, Regények – szomszédos tájakról, = Uő., Eszmék és irodalom, Budapest, 1976, Szépirodalmi.