András Sándor: Gyilkosság Alaszkában

Az ezredfordulón játszódó történetben különös, főleg népszerű regényekből ismert társai vannak a vélhetően többszáz éves, mégsem öreg Sherlock Holmesnak. Némó (egy ponton Odüsszeusszal azonosul), Dolittle, Frankenstein és Drakula segítik Alaszkában, az őslakos tlingitek földjén egy rituálisnak látszó gyilkosság felderítésében, illetve értelmezésében. Az áldozat a tlingit közösség egyik vezetője, testét különös módon csonkították meg, mintegy totemmé faragták. Mit jelent a totem? Mindenekelőtt erre a kérdésre összpontosít a nyomozás. Egy őrült műve? Ősi rítusra vagy új rítus keletkezésére utal? A maffia bosszulta meg érdekei megsértését? A válaszhoz rá kell hangolódni a tlingitek világára (amely lehetne a magyaroké is, ahogy többször utalnak rá a baráti kör tagjai; ők a nyelv és a világlátás szoros összefüggése miatt valamilyen – ki nem fejtett – okból a magyar nyelvet tartják a legalkalmasabbnak az egymás közti érintkezésre). A tlingiteknél keverednek az ősi indián hagyományok a modern amerikai élet jelenségeivel. Az életükkel való ismerkedés során fölvetődik a mai társadalom és ember számos problémája, az előtérben a tradíció és a modernizálás feszültsége, mögötte a terrorizmus, a szervezett és szervezetlen bűnözés, a tabutörés, a környezet tönkretétele, a személyiségvesztés. Mindegyik kínál fogódzót a megoldáshoz, egyik sem vezet el hozzá közvetlenül. Az ödipuszi párhuzam – kiderül, az áldozat apja saját bátyja – szintén a viszonyok összezavarodását érzékelteti.

Sherlock Holmes természetesen felgöngyölíti az ügyet, de sikere csak viszonylagos. Több lehetséges megoldást ajánl föl anélkül, hogy határozottan elkötelezné magát bármelyik mellett. Teheti ezt részben azért, mert egyik gyanúsított sem él már ekkor, tehát a büntetés szempontjából közömbös az igazság. Másrészt a bizonytalanság elfogadása egy alapvető felismerés következménye. Eszerint a világ mai, átmeneti állapotában az igazi jelentés elérhetetlen. (A regényben olykor fontos szerepet kapó szójátékok is ezt a többértelműséget sugallják.) A jövő dönti majd el, mi valósul meg a jelen lehetőségeiből, és ez a megvalósulás lesz majd képes a jelent feltárni. A „totemmé faragott tetem” jelentése legalább annyira az ismeretlen jövőt készíti elő, mint amennyire a hagyományban gyökerezik. András Sándor – aki ’56 után sokáig emigrációban élt, és amellett, hogy költő és író, filozófus is – egyik tanulmánya szerint a jelennek nincsen ikonológiája, képrendszerré tett öntudata. Egyelőre meg kell elégedni a lehetőségek minél teljesebb felmérésével. És, amennyiben mód nyílik rá, a kedvezőbbek elősegítésével (például a bűn leleplezésével). Mi a feladata a jelen ellentmondásait belátó, sőt föloldó jövőnek? Új minőséggé kell összebékítenie a korábbi hasadtságot. A szintézis mítoszként fejezhető ki: „Az érzékelés csak akkor teljes, ha magában foglalja azt a perspektívát is, amit mítosznak, mitikusnak mondunk”. Ez a jövő-elképzelés egyfajta megváltást kínál (ha valószínűleg csak időlegeset is: „Az öntudatra ébredés végtelen folyamat” – fogalmaz a szerző egy tanulmányában), nem véletlenül nevezi magát a baráti társaság „legújabb szövetség”-nek.

Drakula és Frankenstein szerepeltetése érdekes feltevésekre ad alkalmat. Múltjuk csak egy-egy homályos megjegyzésben sejlik föl, a jelenben már teljes rangú és teljes emberségű, megbízható és áldozatos tagjai a társaságnak. Ezek szerint a borzalom határáthágása is egy lehetséges útja a kibontakozásnak? Vagy annak idején a borzalmakról terjedő hírek csak az értetlen többség ráfogásaiban léteztek?

Sherlock Holmes egynek tekinthető a többiek közt, valamiféle fausti figurának, de ősképként felfogott barátaitól külön is választható. Megtestesülhet benne a kutató elme, amely a logika és a megérzés „váltott lovai” segítségével igazodik el a világban. De az elme még így is egyoldalú, a tudattalanba leszálló freudi önanalízisek sem hoznak igazi megoldást. A kibontakozás megint csak a szintézisben rémlik föl, az intellektus és az érzékiség egyesülésében. Holmes számára egy Riona nevű helybéli nő iránt érzett vonzalom képviseli az érzéki-érzelmi valóság csábítását. Viszonyuk részben beteljesedik, mégsem bizonyul tartósnak. A nyomozó nem tudja elfogadni, hogy – mint kiderül – Riona megölte szülei egykori gyilkosait. Bár jogos bosszúból tette, szintén gyilkossá lett. A helyzet megint többféleképpen értelmezhető: az intellektusnak az érzékibbé alakulás során nem szabad kiegyeznie a bűn semmilyen formájával; vagy egyelőre nincs még felkészülve, hogy elfogadja az érzéki világ ellentmondásosságát?

A szereplők a fentebb fölvetett értelmezési lehetőségek ellenére nem vértelen fogalmak álarcai. Megragadó, eleven figurák. Viszont a jelről folytatott diskurzusaik felhívják az olvasó figyelmét, hogy minden létező egyúttal jel, jelként is értelmezhető. A jel pedig rendszert, struktúrát feltételez, amelynek felismeréséhez és működtetéséhez kevés a logika, inkább bizonyos megérzés, arányérzék kell. Kriminalitás és filozófia egymáshoz illesztését magyarázhatja, amit a szerző Játék vagy kaland? című tanulmányában így fogalmaz meg: „csak az lehet mitikus, ami kalandos-kalandozó”. A kegyetlenség magában is kihívást jelent az értelmet kereső tudat számára, felveti a jó és a rossz, az áldozat, a halál és a szenvedés, a bűn és a bűnhődés problémáit. „Mindegyik bűntett a világ egészében történik, nemcsak a külvilágban, a környezetben.” Mégsem csak a gyilkosság elméleti boncolgatása, legalább ennyire a krimi jellegzetes sémái, fordulatai határozzák meg a regény alakulását. Az izgalmas cselekmény, a pergő ritmusú, üde humorú stílus, a sokfelé ágazó, mégis szilárdan kézben tartott szerkezet a klasszikus detektívregény hagyományait idézi (például Conan Doyle-t, de a műben Chandler neve is felmerül).