Cs. Szabó László: Halfejű pásztorbot

Cs. Szabó László először 1959 nyarán jutott el görög földre. Látogatást tett Actiumban, Dodonában, Epiruszban, Korinthoszban, Mükénében, Knósszoszban, Szantorini szigetén, Rodoszban, Phillippiben, eljutott Delphibe, Déloszba, Athénba, Kis-Ázsiába. Az egyéni érdeklődésen túli fontosságot tulajdonított utazásának: „Sok nálam nagyobb magyar költő írt Görögországról, én vagyok az első, aki ott járt.” A valóságos út szellemi-kulturális utazással egészül ki. Útinaplója a személyes élmények mellett tágas művelődéstörténeti panorámát nyújt, és korokon átívelő gondolati kalandozásba vonja be az olvasót. Saját élettörténeti vonatkozásaiba avat be, melyek már kolozsvári gyermekeskedése idején megalapozták az antik görög kultúra iránti vonzalmát, illetve megemlékezik mindenekelőtt Itáliában történt találkozásairól a műalkotásokkal. A közvetlen jelenlét szükségességét így indokolja: „Látni kell az aranysárga kő, szeplőtlen kék ég, ezüst olajfa, rózsaszínű oleander, fekete kecskenyáj szövetségét.” Az író a görög mitológiával átszínezett tájon barangol, utazásának utólagos élményszerű leírása történeti visszatekintés is egyúttal: „Élő szegénységben s még elevenebb mesékben utazunk. Mondákban járunk, akarva-akaratlan.” Irodalmi eszközökkel igyekszik megragadni a táj és a rajta élő nép szellemét. A könyv címválasztásának magyarázata szerint a görög hegyi pásztorok botjának jobbik vége, mely messziről kosfejnek látszik, valójában tengeri csikót ábrázol. Az író úgy látja: „A görög az egyetlen pásztornép, mely faragás közben félszemét folyton a tengeren tartja. A delfinek nyájain.” A halfejű pásztorbot a táj, a legelők és a tenger, illetve a hozzá tartozó ősi életforma, a legeltetés és a hajózás jelképévé válik. „Emberszabású, derűs. Ezt a kettőt olvastam, ezt a kettőt hallottam örökké az országról. Nekem emberfölötti és kegyetlen. Így gyönyörű.”

A történeti szemhatár az antikvitás világától a középkoron s a bizánci koron át egészen a második világháború tragédiájáig, illetve a megírás jelen idejéig ér. A görög univerzum közép- és újkori históriájához tartozó részletek mellett történeti anekdoták láncolatában idéződnek meg a mitológia hősei, a múlt nagy gondolkodói, uralkodói, politikusai és művészei. A művelődéstörténet ismert alakjainak sorában felbukkan Homérosz, Hérodotosz, Szókratész, Alkibiadész, Lukianosz, Arisztophanész, Plutarkhosz vagy Horatius neve, említődnek mindazok, akiknek sorsában, életművében szerepet játszott a görög élmény: Goethe, Hölderlin, Keats, Byron, Tennyson, a Tróját feltáró Schliemann, a knósszoszi palotát kiásó Evans, de a Cs. Szabó számára lényeges hivatkozási tekintélyek is, mint Erasmus, Milton, Proust, Gide, Oscar Wilde, Picasso, Mallarmé és mások. Kis portrét ad három kortárs görög íróról: Kaváfiszról, Kazandzákiszról és Szefériszről. A görög szellemiséggel rokonítható magyar művészeket is bevonja témája esszéisztikus tárgyalásába. Csontváry vásznait idézi fel, Csokonaitól és Berzsenyitől idéz a Parnasszus hegyéről és a Tempe völgyéről, Németh Lászlóra hivatkozik, feltűnik Illyés Gyula mint Byron-fordító. Párhuzamot von a két nép sorsa között, kiemeli a szenvedés közös tapasztalatát: összeveti az 1956-os forradalmat a ciprusi görögök elnyomásával; megállapítja, hogy a rodoszi vár török bevétele és Mohács között mindössze négy év telt el, s rögzíti a hasonlóságot: „Kréta fiai, mint a székelyek, elvándorolva tesznek nagyot”. Gyakoriak az írói reflexiók a keresztény ősegyházzal és a kelet–nyugati hitellentétekkel kapcsolatban. A szerző saját szemüvegén át nézi a nép vallásosságát: „A görög haragban lehet Istennel, de képtelen az istentagadásra. Ehhez túl sokáig élt az emberformájú istenek közelében Krisztus előtt. Úgy érezné, önmagát tagadja meg istentagadásában.”  

A görög régiség mindenkori példa és archetipikus eszköztár Cs. Szabó számára, mert úgy tartja, hogy az isteni és emberi dolgok mind megtörténtek már kétezer esztendő alatt a Földközi-tengernél. Létbölcseleti megállapításokat tesz szépirodalmi stílusban: „Túl az ötven éven pogány és keresztény antikok folyton ismételt olvasásából tanultam meg azt, ami jót-rosszat tudni érdemes az emberről, hogy bánat nélkül, de harag nélkül is búcsúzzunk akármikor.”

A „hajónaplót” hat „történet” követi a könyvben: Salamon király; Pótvizsga; Torre Annunziata; A zászlós úr; Bujdosó Mária; Ábel látogatóban – utóbbi kettő az 1956-os forradalom után Nyugatra menekült magyarokról szól. A Torre Annunziatában egy vonatúton az elbeszélő tolakodóan próbál segíteni egy zavartan viselkedő öregasszonynak, hogy úti céljához megérkezzen, de az „hálából” megátkozza. Az eset végkifejlete merőben indokolatlan, s nincs is megoldás rá, ugyanakkor érzékelteti az ok nélküli bűnösség lehetőségét. Az egész egzisztenciális léthelyzetre, a hazavesztésre, az idegen földön való kényszeredett boldogulási kísérletre – mint büntetésre – is vonatkoztatható mindez. Lehet általános sorsképletet is. A keresztényi életmagyarázat középponti tényezője a bűnösség terhe. „Az ember bűntudata, ravasz önvédelemmel, rendszerint olyan mulasztások, kínzások és megalázások miatt tör ki, amelyekről nem tehet. Igazi bűneinkre mindig van kibúvónk” – magyarázza lidérces élményét az író. Lényének maga számára ismeretlen, mások szemében démonikusnak ható kisugárzása azonban az önmegértésre törő alanyiságnak olyan titkos üzenet, melynek megfejtése a mitologikus őstapasztalat kódjában tárulhat fel. Ám bűntudatot nem kelt, inkább misztikus sejtelmet ébreszt. A félelmetes, a torz és a nevetséges elemek keverednek a Pótvizsga című novellában. Egy felfordult világ a színtere a pszeudo-kriminek. Egy római tanár-idegenvezető sorra teszi el láb alól az amerikai turistákat, akik nem ismerik Julius Caesar történetét. Privát bosszú ez azért, mert a pénz, az üzlet maga alá gyűrte a műveltséget, a tudást, az előkelő származás minőségeszményét. „A vagyon kötelez is valamire, s ők – tudniillik az áldozatok – nem feleltek meg a kötelességüknek. Kiselejteztem őket” – magyarázza tettét a kivesző műveltségeszmény elszánt védelmezője.