súgó szűrés
keresés

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva

alcím
Versek, átköltések, másolatok. Első könyv
Szerző
Fenyvesi Ottó
Kiadás éve
2009
Műfaj
vers
Kiadás helye
Zenta
Kiadó
zEtna Kiadó
Oldalszám
168
A szócikk szerzője
Toldi Éva

„Aki velünk jön, annak nem adhatunk csak szomorúságot. Annak sokára lesz még tündéri az alkonyat és illatos a virág. […] Ennek a sok környékbeli mocsárnak a gőze megfeküdte a lelkeket. Más törekvés számára nem termett itt egyéb, csak megölő közöny vagy egy elegáns sajnálkozó gesztus!” A Trianon utáni egyik első vajdasági folyóirat, a Renaissance programcikkéből származik Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötetének mottója, amely meghatározza egész könyvének hangvételét.

Mert valóban szomorúság árad belőle. Ami egyrészt a verseskötet szerzőjének afölötti szomorúsága, hogy „válságban a líra”, éppúgy nincs tekintélye az irodalomnak, mint ahogyan az 1920-as években sem volt, másrészt szomorú azoknak az alkotóknak az életútja is, akiket könyvében megidéz.

A kötet címe kulcsszavakat is kínál az értelmezéshez. Nem egyszerűen „halott” vajdaságiakról van szó, hanem olyanokról, akiknek életútja korán ért véget, különös kegyetlenséggel érte őket utol a végzet, vagy mártírok lettek. Mikes Flóris például huszonnyolc évesen csonttuberkulózisban halt meg, a morfinista Csáth Géza az első világháborús magyar–szerb demarkációs vonalon követett el öngyilkosságot. Koncentrációs táborban tűnt el Radó Imre, Ambrus Balázs, Kázmér Ernő, György Mátyás; Dettre János a gyűjtőtáborban vesz magához halálos dózisú altatót. Nem szándékosan válogatja össze a halálnemeket Fenyvesi Ottó, hanem mintha a kisebbségi sorshoz lenne eleve hozzáérthető a méltatlan pusztulás, ahogyan kötetnyitó versében fogalmaz: a vidéken végigvonult a század „összes raja és alegysége”. Az 1991-es délszláv háborúk elől Magyarországra áttelepült szerző saját válsághelyzetéből keres kiutat. Otthontalanság- és idegenségélményétől szabadulna, amikor irodalmi hagyományát keresi, ezért alakít ki párbeszédet elődeivel.

Halott „vajdaságiakat” olvas, nem „vajdasági költőket”. A névsorból kiderül, hogy közöttük olyan alkotók is vannak, akiket jellemzően prózaírókként ismerünk (Herceg János, Juhász Erzsébet), vagy akit inkább publicistaként (Komáromi József Sándor), nagyrészt történész-szociológusként (Lőbl Árpád), főként festőként (Sáfrány Imre) tartunk számon. Kázmér Ernő pedig kizárólag tanulmány- és kritikaíró volt.

Utóbbi Máramarosszigeten született, majd Pozsonyba emigrált, onnan érkezett Jugoszláviába az 1930-as években, rendszeresen írt a vajdasági Kalangyába, de állandó munkatársa volt a budapesti A Hétnek, s közölte a Nyugat is. Nagyobbrészt Zágrábban, Dubrovnikban, Belgrádban élt, irodalmi horizontja és értékrendje pedig messze túlmutatott a helyiérdekűségen. Hogyan lehet mégis vajdaságinak tartani? Fenyvesi Ottó értelmezésében vajdasági mindenki, aki valaha megfordult azon a vidéken, s több-kevesebb ideig ott tartózkodott, ott alkotott, s akit a lexikonok, irodalomtörténetek vajdaságiként regisztráltak. Ilyen szempontból a Halott vajdaságiakat olvasva Bori Imre irodalomtörténet-felfogásával mutat hasonlóságot.

A Halott vajdaságiakat olvasva portrék sorát ígéri, minden vers címe egy-egy alkotó neve, s a portréjelleget erősíti az is, hogy rövid, főként életrajzi tényeket felsoroló lexikonszócikk-szerű jegyzet előzi meg azokat. Fényképet is mellékel a szerzőkről, jó néhányukról azonban csak sematikus ábrát közöl, mert nem került még elő róluk fénykép. A vándorlók, emigránsként érkezők, majd továbbállók, szülőföldet elhagyók és visszatérők sorsa azonban nemcsak a lexikonszerű szócikkekben jelenik meg, hanem a versekben is tematizálódik.

A kötet versei alkotói életművek egészével tartanak fenn kölcsönösségi viszonyt. Egyfajta „Oda-vissza írás. Vers-klip” keletkezik. A szövegköziség leggyakrabban oly módon valósul meg, hogy a vers egy-egy „átvett” cím, szó szerint vagy emlékezetből idézett, esetleg szándékoltan elírt verssor új szövegkörnyezetbe helyezésével idéz meg vershangulatokat. Jellemző szókapcsolatok és ismerős címek kerülnek egymás mellé. A klipszerűség például a Kosztolányi Dezső című versben oly módon valósul meg, hogy A szegény kisgyermek panaszai ciklusnak egyik sorából – „Sír a beteg és méla szláv duda” – „a beteg szláv duda” szókapcsolatot emeli ki és variálja több szövegében. A versbeszéd imitatív gesztusait alkalmazza, amikor Juhász Erzsébetről prózaversben ír, Csáth Gézát „naplóversben” idézi meg.

Az olyan költői párbeszédben, minek folytán egyszerre olvassuk mindkét alkotást, a jelölőt és a jelöltet is, Fenyvesi Ottó verseinek nincs valódi jelöltje. Mert Kosztolányi Dezsőn és esetleg Csáth Gézán kívül az irodalom kiváló értői is esetleg még az avantgárdkövető György Mátyásról hallhattak abból a huszonkét névből álló listából, amely a kötet anyagát alkotja. A többi a regionális ismeretanyag részévé vált (vagy már a helyi irodalmi emlékezetből is kihullott), nincs tehát mihez viszonyítani. A kérdés, amely az átirat típusú irodalmi művek esetében feltehető, hogy képes-e kimozdítani az új vers a megszólított művet addigi helyzetéből, sikerül-e megvalósítani rekanonizációját, a Halott vajdaságiakat olvasva esetében nem releváns, mert a „kimozdítandók” többsége soha nem is volt kanonizált helyzetben. Maga a párbeszéd a fontos, amelynek során a lokális alkotó az irodalmi kánonba tartozóval egy szintre kerül, egyfajta eleváció, felfelé emelkedés valósul meg. Egy ilyen olvasatban Mikes Flóris Kosztolányi Dezsővel egyenrangúvá válik.

A Halott vajdaságiakat olvasva tehát az irodalmi hagyományt nem átírja, hanem megteremti. Ez a hagyomány valós olvasmányok, szövegek nyomán alakul, a párbeszédre ösztönző olvasatot pedig – éppen mert nem alkalmazkodik semmiféle általánosan elfogadott értékrendhez – a személyesség jellemzi. Mintha Fenyvesi Ottó olvasónaplójába pillantanánk be, amelyet a kulturális emlékezés és felejtés motivál. Hagyomány- és kultuszképző gesztusa, identitáskereső szándéka ugyanolyan fontos, mint költészeti hozadéka.

Fenyvesi Ottó 2017-ben megjelenteti a Halott vajdaságiakat olvasva folytatását, a Halott vajdaságiakat olvasva. Második könyv-et, amelyben hasonló koncepció szerint újabb harminchárom versportrét alkot meg.

Irodalom

Bakonyi Veronika, Balkán transz: belakni a dekanonizáció nyilvános terét, Évkönyv, 2012/1.

Danyi Magdolna, Az élőbeszédet idéző nyelvi formák Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című verskötetében, Hungarológiai Közlemények, 2012/2.

Fekete J. József, Nem volt értelmetlen hercehurca, Műhely, 2010/4.

Toldi Éva, Párbeszéd, átköltés, kultusz, Bárka, 2010/1.