Léka Géza: Hegyvidéki beszéd

Léka Géza hatalmas érzelmi töltettel és lírai igénnyel abszolút személyes, alanyi prózát ír. Címválasztása – mely konkrét budai helyszínre, a szülői otthonra utal, – kikerülhetetlen párhuzamot jelöl ki az Újszövetséggel, közelebbről a Hegyi beszéddel. A szakralitás megidézésével, illetve a finom különbségtétellel – „vidéki” – emberközelivé teszi az érinthetetlen szentséget, jelentésvonatkozásait  pedig a kultúra szintjére viszi át ezzel a gesztussal, ugyanakkor mégis a kettő szoros összetartozását fejezi ki. Három (illetve a szövegek végére illesztett alkotói interjúval négy) nagy egységből épül fel a szövegkompozíció. Az első, a kötetcímadó rész rövid epizódokban meséli el a szerző gyermekkori élményeit. Az önvallomásból egy jól kategorizálható fejlődéstörténet bontakozik ki. Lelki-szellemi természetű minőségi átalakulás folyamata figyelhető meg a főszereplőben, próbatételekkel, megrázkódtatásokkal. Történelmi, társadalmi és kulturális vázlat körvonalazódik a háttérben, egy kor sorsképlete rajzolódik ki az elbeszélés menetéből, családi históriában elbeszélve. A narrátornak a külvilággal szembeni idegenségérzet, a távolságtartás, a menekülés, a szökés motívumai mentén alakul ki az a képessége, melynek birtokában leírhatja, akár címmagyarázatként is: „A történet hegyén már én állok” – immár a kényszerítő körülményekkel szemben. Jól felismerhetők a könyv lapjain a megvalósult szocializmus, azaz egy ember- és minőségellenes diktatúra jellegzetes arcai, alakjai, társadalmi valósága, tárgyi és viselkedéskultúrája. Egy hamisságra és árulásra épülő történelmi korszak kultúra- és erkölcsromboló mindennapjaira fókuszál az élménybeszámoló, mely drámaisággal terhes. A családi háttér kettőssége: az anyai ág polgári öröksége ötvöződik a szülők frigyében az apa vidékről hozott falusi miliőjével, életismeretével, népi műveltségével. Jelképes, hogy a foglalkozásukra nézve néptáncos szülők származásukra való tekintet nélkül kiszolgáltatottjai és kizsákmányoltjai az elnyomó rendszernek: eszközei csupán a rezsim külföld felé irányuló arculatformáló propagandagépezetének. A családi dráma mindenkit utolér. Az édesanya és édesapa egészségével és a családi otthon deficitjével fizet a „karrierért”. A fiú mindezek miatt megfosztatik attól, hogy a művészi pályán próbálhassa ki tehetségét.

A személyiségépítés fordulópontja az önfelszabadítás útján válik lehetségessé. Látszólag egyenes vonalú mozgása körívet ír le, s visszatér a családi örökséghez. A sorsfordító ösztönzés a népi-nemzeti kultúra fölfedezése. A hitelesnek és tisztának látott műveltség és közösségi önismeret felelevenítése és megidézése az önkeresés céljává és feltételévé válik számára. Kiemelkedő szerepe van ebben az irodalomnak és a néptáncnak. Szinte megváltó erejű a megtalált cél: „Ekkor találkoztam először a mámorító érzéssel: ha apró, ha jelentéktelen is, de része lehetek valaminek, amit magyar kultúrának neveznek.” Az Áramszünet című elbeszélés az önmegtaláláshoz vezető út fiatalkori stációit mutatja be. Az egyéni vágyak és ambíciók, valamint az otthonról hozott és folyamatosan elsajátított, a személyiség részévé tett kulturális örökség ütközik a lehúzó, elidegenítő társadalmi valósággal egy – a zsákutcát jelentő – szakmunkás „karrier” körülményeit szolgáltató gyár kulisszái között. A harmadik egység, a Quo vadis, Hungare? az utazás és a megérkezés archetipikus sémáit felhasználva mondja el az önteremtés pillanatnyi lezárását a megtalált azonosságban. Egymásra rétegződnek és szintézisükben új minőséget formálnak a személyes múlt, az élményszerű jelen és a kulturális örökség jelentésmezői. Az utazás kettős természetű: a látvány és az esemény szintjén csupán egy turistakirándulás egzotikus helyre, Dél-Amerikába, Ecuadorba és Peruba, az őserdőbe és a Machu Picchuhoz. Fontosabb célja a kettős értelemben vett hazatérés. A honra találás a megszabadulást jelenti mindattól, ami visszahúzó erő lehet az önmegvalósítás útján: a gyökértelenségtől, az öntudatlanságtól, az egyéniség fenyegető elveszítésétől, a maníroktól vagy praktikusan egy kiüresedett párkapcsolattól.

A könyvben az apa alakja testesíti meg azt a megtartó tradícióra támaszkodó férfierőt, mely fiának mintája lehet. A fiú igyekezete arra irányul, hogy az azonosulás gesztusával „váltsa meg” szerettei életét. Határozott vonása a könyv szövegeinek a szakralitást megidéző jellege. A visszatérő vendégszövegek, idézetek – mások mellett Sinka Istvántól, Sütő Andrástól, Csoóri Sándortól, Utassy Józseftől, Hamvas Bélától – fenntartják a kulturális emlékezet állandó jelenlétét, hozzájárulnak a tekintélyállításhoz és a múltnak a jelennel szembeni felértékeléséhez. „Akkoriban még csak sejtettem, ha egy emberi közösség ösztönös, eredendő kapcsolatban áll az éggel, az már-már a Világ” – írja Léka Géza. Másképpen fogalmazva ugyanez a tapasztalat: „[…] ahol az ember természethez és társadalomhoz való viszonya egyensúlyban, harmonikus kölcsönhatásban képes megnyilvánulni, ott a Teremtés logikája van jelen.” A szerző meglelt identitásában visszatalál a sokszor veszni látszó létbizalomhoz is. Nyelve a közösnek tételezett lelki-műveltségi hagyományra hivatkozik, személyiségét ennek kivetüléseként fogja fel. A Hegyvidéki beszéd egy kultúraellenes korban a minőségi létezés esélyét kutatja, melynek záloga az erkölcsi erőfeszítés.