súgó szűrés
keresés

Bratka László: Hétpecsétes város levéltáraiban

alcím
Válogatott és új írások, versek 1970–2002
Szerző
Bratka László
Kiadás éve
2003
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kortárs Kiadó
Oldalszám
264
A szócikk szerzője
Tóth László

A 20–21. század fordulójának átmenetiségét groteszkbe és abszurdba merítő vizionáriusa és krónikása Bratka László. Hetykén vallva, bratkalaci emlékiratai című pályaeleji versében, hogy még „ars poeticája sincs”, márpedig „egy szál ars poetica nélkül ki az Isten hinne” neki (Mondókák). Ahogy Eörsi István írta róla: „meghökkentő tudatossággal mond le arról, hogy szépek legyenek a versei”, mégis, „Látszólagos henyeségük és fegyelmezetlenségük mögött szigorú gondolati tervrajz lappang”. S e „szigorú gondolati tervrajzot” követte azután élete végéig, a lehető legteljesebben kiélezve és kiteljesítve magában a bratkalaciságot mint írói s életprogramot. Ennek jegyében írt verset, prózát, már-már regénnyé összeálló képtelen anekdotafüzért (l.: Felhős című 2001-es, „kvázi-nagyepikai szerkezetté” összeszerelt szövegegyüttesét), színpadon ugyan előadhatatlan, de a nyelvet alaposan megdolgoztató drámaszerűséget (l.: Huszárok, a Mutatványosbódé, a Ferhád pasa gyűrűje…), forgatókönyvet. Sok mindenben kipróbálta magát és sok mindent kipróbált magán, de igazából csak a játékot magát vette komolyan. A műnemek, műfajok határait fellazító opusai a „műfajok találkozásának” adnak teret, „lét-kifejezés” értékű „határ-játékok”, amit „csak ebben a formában lehet megvalósítani” (Kemsei). Fordítani is a különlegeseket, a peremhelyzetben levőket vagy a peremhelyzeteket teremtőket kedvelte (s szinte kizárólag az oroszok közül: Nabokovot, Jerofejevet, vagy fél tucat Pelevint), de mindezt úgy, hogy „bratkalacit” is megannyiszor újjá tudta teremteni általuk. (Legjelentősebb hivatalos elismeréseit is műfordításaiért, s egy nem kimondottan irodalmi művéért, a Mariana Kozirjeva elbeszéléséből Gothár Péterrel közösen írt filmforgatókönyvéért, a Haggyállógva, Vászkáért kapta.)

A ötvenhét évesen bekövetkezett halála előtt három évvel megjelent s a magyar anekdotahagyománnyal is interaktív játékba lépő Hétpecsétes város levéltáraiban...-ban az apróműfajok számos virtuóz darabját találni, melyek a nyelv zsonglőrének, még inkább: akrobatájának mutatják, különösen kedvelve a szójátékokat, -összevonásokat és -torzításokat (amilyen pl. a Senecát megidéző „önvérfürdő”, a Rómaira utaló „limeztelen Birodalom”, az önmagát kifigurázó „egzaltállat” stb.), valamint a kihagyásokat, hiányos szerkezeteket. Mint az Októberi elégiában írja: „Minél több hiányból áll össze, / annál kikezdhetetlenebb a gondolat.” Különböző nyelvi rétegeket illeszt egymáshoz, de se szeri, se száma egyéb nyelvi leleményeinek is (ezek parádés tűzijátékára adnak példát az olyan mintaandekdotái, mint a Belviszály Sápderesen, a Berci bácsi, a macskaszűcs, vagy a Hogyan találta meg Kondor Béla az angol királyi koronát?, a Hogyan tett pontot Weöres Sándor egy tébolyult nap végére?, vagy a szavakat már-már öncélból megtáncoltató A zuglói zug zen imaházban). Az emberiség közös tudáskészletéből vett, hatalmas műveltséganyagot mozgató képzettársításokkal, allúziókkal, kulturális idézetekkel közlekedik a különböző idő- és térbeli dimenziók, történelmi korok és kultúrák között (Ez az arc lesz a végső – mondja például egyik, épp kötetzáró versének címével). A „lehetséges léteket kitöltő képzelete” szinte tobzódva teremt elhanyagolható részletekből, hétköznapi ötletekből is új világokat és valóságokat. Jól megfér nála egymás mellett a kroki, a tárca, a példázat, a blődli, a nonszensz, sőt a fantasy is; viccek, adomák, anekdoták rétegeződnek egymásra írásaiban, általuk teremtve meg különbejáratú magánmítoszait, filozófiai rendszereit. Páratlan szó- és elmeleleményekre épülő, kafkai szorongásokat halmozó/oldó paraboláiban minden megtörténhet, aminek megtörténte különben képtelenség, melyeket fölösleges lenne az ún. „valóság” nyelvére lefordítani, mert számára ez a szavakban, szavakkal teremtett világ a valóság. Ahol minden megtörténhet, aminek megtörténte különben képtelenség, s minden más, mint várnánk. Olyan városban (világban) járunk Bratka verseiben, melynek nem a levéltárai őriznek hétpecsétes titkokat (történetesen melyekben nem a kötetcímadó vers szerinti „szentek, jótevők, nevezetes szüzek, / gyilkosok, terroristák s a gonoszok” helyezték el „valamikor születésük előtt […] a földi életükre vonatkozó szándéknyilatkozataikat”, hanem e város (világ) maga a hétpecsétes, megfejtésre váró titok. Egy-egy élethelyzetet, jellemet, frusztrációt, korjellemzőt karikírozó történetei általában az „állítólag tényleg” egyszerre valós és egyszerre elbizonytalanított világában folynak (hisz nem is mindig történnek meg, hanem csak úgy elmondódnak). Összességében, mint a Hétpecsétes város levéltáraiban tanúsítja, Bratka nyelvében, irodalmi törekvéseiben, irodalomfelfogásában már térhódítása előtt a posztmodern felé mutató életművét „a jelenkori magyar irodalomnak költészettanilag is egyik nagyon fontos állomásaként” (Kemsei) értkelhetjük.

Irodalom

Eörsi István, Előszó Bratka László verseihez = Ne mondj le semmiről, Budapest, 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kemsei István, Bratka László: Hétpecsétes város levéltáraiban… Kortárs, 2003/10.

Kemsei István, Az Úr és Mózes között, KönyvHét, 2003. október 16.