súgó szűrés
keresés

Lackfi János: Hófogók

Szerző
Lackfi János
Kiadás éve
2003
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Ister Könyvkiadó
Oldalszám
150
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

Lackfi János még csak huszonegy éves, amikor megjelenik első verseskötete (Magam, 1992). Itt és következő köteteiben (Hosszú öltésekkel, 1995; Illesztékek, 1998) az újholdasokra emlékeztető tárgyias, a személyességet a természeti-tárgyi megjelenítés hátterében hagyó poétika jellemzi. Mindeközben tucatnyi fordításkötetet publikál francia nyelvből, belga és francia költők, próza- és drámaírók műveit (köztük Maurice Maeterlinck Pelléas és Mélisande-ját) ültetve át magyar nyelvre. Öt seb (2000) című – öt szent alakját szerepversekben megelevenítő –, az életműben eddig társtalan kötete után a 2001-ben megjelenő Elképzelhető már annak az új hangszerelésű poétikának a nyitánya, amely a Hófogókat is jellemzi.

Elsősorban intenzív nyelvi gazdagodás jellemzi ezt az új hangot: a természeti és tárgyi világ szinte leltárszerű felmérése, közelképes megjelenítése társul a regiszterek keverésével, a nyelv teljes birtokbavételének igényével. A metaforák többnyire versnyi felsorolások, halmozásos alakzatok sűrűjéből villannak fel. A kiindulópont gyakran epikus, anekdotikus. A hétköznapok banalitásának szinte vég nélküli katalógusából a költői önreflexió billenti ki az olvasót, ráébresztve szakrális és banális, egyszerű és egyszeri összefonódására. Tenyészet és enyészet szétválaszthatatlanságából következik a látás objektivitása: a Lackfi-vers a tragikust mindennapivá képes lefokozni, ahogyan a (gyakran önironikusan) komikust is szükségszerűvé emelni. Nem is ezek a minőségek, hanem a nyelvi játék öröme irányítják a verseit. A nyelv teherbírását érintő posztmodern kétely Lackfinál afféle csak azért is magatartást vált ki, a katalogizálás tétje tulajdonképpen az: nyelvvé tehető-e mindaz, ami a világ része.

Nincs határ ebben a versvilágban a nyelvi és tárgyi univerzum között. A később kötetnyi egészet adó palimpszesztek, versújraírások, -ráírások és -kifordítások (Apám kakasa, 2015; Csavard fel a szöveget, 2016; mindkettő Vörös Istvánnal közösen) kezdeményei a 2000-es évek elejére tehetők. A Hófogók keretét (Nyit és Zár cikluscímekkel) is két átírás adja. A kötetnyitó Lavina-dal Kosztolányi Boldog, szomorú dalát hangszereli újra, a létezés örök burjánzását verselve meg, az eredeti mű „szomorúságát” csak azáltal érzékeltetve, hogy az ott anapesztikus lüktetést itt ereszkedő daktilusi váltja fel („Hord a tulajdon, mint lavina, / Mert csupa vant szül mind, ami van”). A záró Mentem elébb Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című ódájának a szabadabb átírása. A cím visszájára fordítja az eredeti kérdését, ahogy a zárlat csattanója is: „a világ sehova se vitt, / de a könyv a fájdalomig.” Nem fordul travesztiába, csak új, személyes nézőpontot kínál a filozofikus kérdésfelvetés megválaszolásához.

A köztes öt nagyobb ciklus címével is megelőlegezi Lackfi kedvenc témáit és verstípusait. A Dolgok súlya kiemeli e költészet tárgyias indíttatását, miközben már eltávolodott a Nemes Nagy Ágnes, Lator László költészetével fémjelezhető szikár objektivitástól: ez a költői tekintet sokkal szertelenebb, gyakrabban változtat a fókuszáláson. Ráadásul a legtöbb versben én-ként szólal meg a lírai alany, noha ez a személyesség csalóka: megfigyelő csupán, aki a maga érzéseivel nem avatkozik bele a megfigyelt, rögzített látványba, gesztusai inkább arra szorítkoznak, hogy hagyja történni a dolgokat: „Nézem, levegőt nem veszek, / az asztallapra nem támaszkodom, mert a legkisebb külső hatás / megtöri a varázst” (Forgás, test).

A Magánterület versei közvetlenebbül személyesek: a költő magánéletének apróbb-nagyobb szeletei tárulnak fel. A partikulárisból, hétköznapi epikus magból indít, legyen az valamilyen (rém)álom (Valami kés; Más történet) vagy gyerekkori emlék. A tolvaj szól felidézi, hogy gyerekkorában meglopta apját – ez a banális emlék úgy duzzad fel, burjánzik „rablóhadjárat”-tá az évek során, hogy új dimenzióit tárja fel az öröklésnek és a szülőktől való tanulás folyamatának: „marékszám / szórva iszákomba idegeket, géneket, ínt, vért, ideget”. A mellérendelő-halmozó struktúrák továbbra is versszervező érvényűek, miközben leheletfinom metaforák ragyognak ki a versmondatok monoton hullámzásából: „a tücsökzene mint fűrészpor habos / […] bőrömön pezseg / a nap citromsava” (Idevágy).

A Dúdolók ciklusa nyilvánvalóvá teszi, hogy a költő egyik „mestere” Weöres Sándor. Bravúros formakészsége magával ragadja, a bagatellt a „komolyabb” műfajokkal egyenrangúként kezeli (Egydal; Szemcse; Gügye kis dal). A strofikus-metrikus, rímes szerkezeteket éppoly biztonsággal uralja, mint a szabadverset. A Szabó Lőrinc-esen hanyagtól a sok szótagos játékos rímig vegyíti az összehangzásokat, a Nyári villamos keresztrímes strófáiban a „bugyik – tartozik” ragríme mellett a „melltartó – eltartó” paranomáziás (rokon tövű) ríme éppúgy helyet kaphat, mint a „torlódó – tornádó” elhangolt rímpárja.

A Hozott anyag címével is utal a szövegközöttiség lehetőségeinek változatos kihasználására. Zabolátlanul játékos vers a Hírújságok hírújsága, Orbán Ottónak ajánlva: Orbán Ottó is az átírások mestere volt, így e vers egyszerre veszi át Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitasának strófaszerkezetét, s idézi meg Orbán Ottó ironikus-szatirikus hangját (és a Kölcseyével azonos című versét).

A Hússzobrok cikluscím rámutat e költészet vonzódására a naturálishoz: a groteszk látványt is hétköznapivá simítja (Doku; Egy galamb földarabolása), a történelem megpróbáltatásait mindennapi közelségbe hozza (Bőröndök, emberek).

A Tanulságok cikluscím kiemeli a költő hajlamát a poentírozásra. Ki áll bosszút a Növényevőkön? „Csak a húsevő növény.” A tenger „tevepúpok boltíveiként távolodik a végtelenbe, / majd kiskutyaként a lábad elé hever” (Alakot vált untalan).

A ciklusok címe mindig egy másik ciklusból van átemelve, mintha a költő a ciklusrend felülírására, a versek egybeolvasására késztetné az olvasót. Mint teszi ezt Lackfi későbbi köteteiben, ahol az intertextuális játékosság tovább bontja a szöveguniverzumok határait.

Irodalom

Nagy Gábor, Az idő fölé hajló arc. Lackfi János költészetéről, Hitel, 2000/1.

Szávai Dorottya, Szófog(ad)ó hófogók. Lackfi János: Hófogók, Kortárs, 2004/7.

Tóth Krisztina, A mesterember, Élet és Irodalom, 2003. aug. 8.