súgó szűrés
keresés

Takáts Gyula: Hol is a Volt

Szerző
Takáts Gyula
Kiadás éve
2007
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pécs
Kiadó
Pro Pannonia Kiadó
Oldalszám
62
A szócikk szerzője
Sturm László

Egyedülálló jelenség, hogy egy költő kilencvenhat éves korában új verseket tartalmazó kötetet ad ki. A Hol is a Volt lett Takáts Gyula utolsó verseskönyve, pályája lezárása és némiképp összegzése. „A konkrét érzékelésnek és az elvont gondolkodásnak Takátsra mindig jellemző összefonódó kettőssége válik szemléletessé ezekben a versekben is” (Csűrös). Itt is központi figura a kínai költő-hasonmás Csu Fu, akinek alakja a nyolcvanas évek végén jelent meg a szerzőnél. Módot ad a találgatásra, miért pont kínai. Csűrös Miklós kínál egyfajta párhuzamot a távol-keleti művészet és Takáts világa között: „A részletező realizmust kerülő, a perspektívát jelképekben absztraháló, az időt a rügyben, a távlatot égi abroncsokban és küllőkben tetten érő szűkszavúság ősi keleti gondolkodásra vall”. Föl-fölemlegetett helyszín a talányos – szintén a költő által teremtett – Drangalag, akárcsak a valóban létező szőlő, pince. Nagybetűvel írt, jelképes szavakká lényegülnek a Van (ez a leggyakoribb), a Volt, az Egy, a Mind, a Láthatatlan, a Fény, a Valaki, a Vers, a Világ.

A ritkán rímes, de szinte mindig valamennyire összecsengő, többnyire jambust és ütemhangsúlyt elegyítő sorok egyszerre idézik az élőbeszéd és a meditáció kötöttségét és kötetlenségét. A tárgyias leírásokban, plasztikus képiségben, a nyelvjárási alakok – mértéktartó – használatában megmutatkozó környezetet és helyi kötődést a szerző a leírás töredékben hagyásával, a szavak szimbolikussá emelésével, a magasabb létszintek sejtetésével, illetve tematizálásával folyton egy teljesebb valóság lehetőségével szembesíti. A teljesség látható töredékén tehát átsugárzik a láthatatlan egész. A Takátsra jellemző címadásban is valami ilyesmi modellálódik: a költő szinte mindig a vers néhány szavát emeli ki és teszi meg címnek, ezáltal a rész válik az egész jelölőjévé.

„Az első és az utolsó vers egyaránt a költő hivatásáról szól: szemlélje és dicsérje Isten világát, a Nap ragyogását, a sugárzó fényt, és gyarapítsa, folytassa, mondja tovább »kedves költői mondatát« . A barátainak a hegyről szerzője hajnalban, napkeltekor lép ki háza ajtaján, az Így él tovább költője éjszaka fejezi be versét” (Csűrös). A közbülső versek java ugyancsak a költészet témájához kapcsolódik. Takátsnál a költészet a valóság modellje, része. Ezért törlődik el a határ művészet és természet között. A természet „zöld tollal írja Csu füzetjibe” (Így él tovább) a verset. A vers pedig természeti jelenségként működik: „Bolyongva a hegyen / dőlt pincebolt zugán / a rossz dongák között / Csu Fu egy versére talált… / És két sora / a rejtett ég alatt, / a lyukas bolton át / úgy zúdult reá, / mint hajdanán / hűvös pincéjére / a kannibáli nyár.” (Bolyongva a hegyen).

A költészet, mint virág a kövön, áttör az adott valóságon: „Velük a költők / – akár a fák – / rügyek pontos során / írják, / mint a kék szirom / bazalton át / az új poétikát…” (Így él tovább).

Költészet és természet, tavasz és ősz, magyar hagyomány és kínaiság, régi és mai költészet egybefolyik és fényként ad hírt valami teljességről. A fényhez társított jelenségek a mulandósággal szembeszegülő mítoszi erőkké növekednek. Ilyen erők a kozmikus (és az ennek engedelmeskedő természeti) rend, a költészet és az ifjúság. Az állandó változás révén megnyilvánuló ciklikus visszatérés képzete a létharmóniát ritmusként ragadja meg. Olyan teljességként, ami csak lehetőségként teljesség, megvalósulásaiban azonban mindig csak egy-egy oldala (egy-egy évszaka) fordul az ember felé. Az ihlet, a költészet képes átélni „ősz-tavasz” egylényegűségét. A művészet képes arra, hogy a dolgokat új összefüggésben (az Egésztől való függésükben) mutassa, és ezáltal új szemléletmódok, új életérzések felé ragadja az olvasót. A vers kitágítja világérzékelésünk körét, továbbviszi a rendelkezésünkre állót, a „Van”-t.

A „tovább” és „át” és a „túl” a kötet leggyakoribb szavai közé tartoznak, és logikusan következnek az állandó továbblépés, a teljesebb valóságba való átlépés programjából. A létezés ebben a kettős – itt és odaát – tükörben lesz jelentéses, az értelem mint odaátról jövő üzenet nyilvánul meg az erre figyelmes embernek (a – Takáts által mindig nyelvjárási formában használt – „izen” szó szintén a leggyakoribbak közé tartozik). Ez a kettős kötődés a se itt, se ott köztes helyzetébe állítja a költőt, ami csodás belátásokra vezethet, de magányossá tesz (a magány az Így él tovább mellett közvetlenül válik témává A néma fakutyán, A Láthatatlan és a Fény, a Dániel és „A közelítő tél után” című versekben, közvetve pedig szinte mindegyikben).

Az áttörés, a továbblépés számos versben már az elmúlásra való készülődéssel kapcsolódik össze. A halál többször baljós „sötét madár” képében jelenik meg (Töredékek Drangalagból/4.; Szikrázó hóból). A vég közelsége néha reményteli, mert az igazi valóságba való átlépést ígéri (az Ott talánban mint földi, természeti – „zöld” – és égi, eszményi – „kék” – együttállása rémlik föl: „az eltűnt álmok is / jönnek vele / és szólnak is / talán neki / a zöld és a kék / nagy kertjibe”). Máskor kiüresedéssel fenyeget, az értelmet adó eszményt, a bizakodást mint csalóka „kísértés”-t, „lidérc”-et mutatja.

Az utolsó kötet – a korábbiakhoz hasonlóan – megélt és következetesen átgondolt költői univerzumot tár az olvasó elé. A végső kérdések jelenléte és a gyönyörködő életöröm összeolvad néminemű derűben. Takáts mindvégig megőrzi a „hasznos szép”-be vetett hitét, vagyis hogy a szépség felmutatása növekedésre ösztönzi a világot, és így haladhat ember és ember, ember és világ, ember és titok „mindig együtt tovább” (Sziklák között).

A Hol is a Volt huszonkilenc verset fog össze (ezekből kettő, az Évezreket lapozva és Az árnyék üszkibe apró módosításokkal az előző, 2001-es könyvből lett átemelve).

Irodalom

Csűrös Miklós, „A teljes részei”, Pécs, 2009, Pro Pannonia Kiadó.

Sturm László, Takáts Gyula: Hol is a Volt, Kortárs, 2009/5.

Szirtes Gábor, Utószó = Takáts Gyula:Hol is a Volt, Pécs, 2007, Pro Pannonia Kiadó.