Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban

A könyv Cs. Szabó László önéletrajzi írásait fogja egybe. A „század tanúja” szólal meg az írásokban, aki a „rettenetes” huszadik században zajló kalandos és szenvedéssel teli életét teszi az önvizsgálat mérlegére. Summáját már a bevezető sorokban tisztázza: „Dacolva a Sorssal, részvéttel másokért, érdemes vállalni az életet. Hetvenévesen egy nagyon rövid vallomásban másképp mondtam: mindig rendelkezésre kell állni.” Keresztény humanista világnézetével indokolja cselekedeteit. Kamaszkori protestáns „oltásának” tulajdonítja az egész életen át munkára sarkalló belső késztetését: a rá bízott talentumokkal való elszámolás kötelességét. Érzelmes városrajzban számol be kolozsvári gyermekkora emlékeiről, melybe beleszövi a „civitas primera” történelmét, kulturális emlékezetét, közösségi szellemét és jellegzetes alakjait. Élete nagy töréspontjaként élte meg az 1918-as Budapestre költözést – ettől a dátumtól eredezteti emigrációját. Személyes életútjának cezúráit a század sorsfordító eseményei jelentik: az első világháborús vereség, a trianoni országcsonkolás, a kommunista hatalomátvétel előli emigráció, 1956 lélekemelő és tragikus élménye, majd a hatvanas évektől a Nyugatra menekülő fiatalok között végzett tanító munkája, a számos európai városban megtartott „repülő egyetemi” előadások. Visszaemlékezéseiben lélektanilag motivált portrékban örökíti meg „legyűrhetetlennek” látott édesanyja és édesapja, a Nemzeti Lovarda igazgatója, fegyvertársának tekintett elhunyt felesége, illetve utána szökő egyetlen fia portréját. A többrétegű, a mentalitástól a tárgyi relikviákig érvényes hatókörű családi örökségét meghatározónak véli személyisége alakulásában. Ahogyan írja: „Belénk vannak oltva az ősök.” A meghitt barátság hangján szól fiatalkora közösségéről: a „Hétfőiek” – irodalomtörténeti kategóriával: „az esszéíró nemzedék” – szellemi köréről. Társaival, Halász Gáborral, Ignotus Pállal, Kerecsényi Dezsővel, Szerb Antallal és Hevesi Andrással a Nyugat folyóirat második nemzedékéhez sorolták magukat. Feltűnnek memoárjában a tanáraiként tisztelt Babits Mihály és Hatvany Lajos, első felesége utáni apósa, Nagy Endre humorista; a szeretet hangján szól Móricz Zsigmond barátságáról. Beszámol továbbá karrierjének fő állomásairól: a Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett diplomáciai szakról, a gazdaságtörténelemből tett doktori címről, a Kozma Miklós elnök hívására betöltött irodalmi osztályvezetői pozíciójáról a Magyar Rádióban, az 1945 után a Képzőművészeti Főiskolán szerzett művelődéstörténeti katedráig folytatva sort. A fordulat évében, 1949-ben érte itáliai tanulmányútján Bóka László hazarendelő sürgönye. „Sorsomat e szöveg döntötte el”, vonja le a következtetést, s tárgyszerűen hozzáteszi, hogy mindent elveszített: „elvesztettem írói hivatásomat, valamennyi olvasómat s magyar pályatársaimat”. A nélkülözés évei után 1951-ben a BBC magyar adása hívta meg munkatársnak. Önironikus, ugyanakkor illúziótlan meghatározása szerint: „Én az 52912. számú fordító és beolvasó vagyok.” Angliai életét az elvesztett státuszok visszanyerésének küzdelmeként értékeli. Fokozatosan visszakapta régi foglalkozásait: újra – az emigráció körében – elismert íróvá, önálló műsort szerkesztő rádióssá és az 1956-os forradalom hozományaként tanárrá vált. Novellisztikus írásokban számol be életének különleges élményeiről. A felsült titkos ügynök egy második világháborús katonai küldetésben játszott avatatlan, ám mégis sikeres közreműködésének története. A farkas tanyában érzékletes leírását adja a német Birodalmi Kancellárián, Hitler üres dolgozószobájában tett látogatásának. A Puska, kötszer, kucsma című elbeszélés az angoloknak a magyar forradalomban nyújtott segítségéről szól. Egy szemtanútól hallja a minősítést: „Milyen volt? – Gyönyörű. […] Mosoly, mosoly mindenütt. Kézfogás.”

Cs. Szabó sorselemzésében ambivalens érzéseiről tesz vallomást. Szenvedélyesen ragaszkodik az európai kultúrához, s éppen azért kötődik hozzá, mert különbözik attól. Ezen okból kifolyólag viszonyát művelődési eszményéhez egyszerre jellemzi a vonzódás és a történelmi-társadalmi kritika, a művészi nagyság és szépség előtti elragadtatás, valamint az önvállalás. Felfogása szerint a magyar irodalom és a kis népek irodalmának elvi törvénye a „kétirányú, teljes nyitottság a civilizált Nyugat és saját népük mélyrétegei iránt”. Vigasztalónak találja a tudatot, hogy nemzetéért idegenben is élhet. A teremtő cselekvés célját – ezért írt Cs. Szabó kizárólag magyarul – a nemzeti közösségen belül találja meg: „Tud rólunk a világ annyit, amennyit, minél többet, annál jobb, de mi elsősorban egymásért vagyunk.” Antik, görög minta alapján igazolja választott életformáját: „négyezer éves történetük folyvást meggyőz egy idegenben élő magyart, hogy a diaszpóra lét olyan örök és természetes életforma, mint a mélyen gyökerező nemzeti, utolsó vércseppig féltett és védett országhatárok közt”. Személyes élettörténetében a fátumot is hatóerőnek gondolja: „sorsunkban csak bűnrészesek vagyunk, nem egyedüli bűnösök”. Az elvégzett munka miatti önbizalom, a csapások és fájdalmak sztoikus nyugalommal való viselésének megnyugtató bizonysága mellett folytonosan kísérti a csalódottság, a remények beváltatlanságának érzése: „Valószínűleg vittem annyira, mint Batsányi János vagy Bajza József, s ez nem csekélység, de csupán Csokonainak és Vörösmartynak érdemes lenni. Kudarc a legtöbb élet, a sikeresnek látszó is, az enyém csődtömeg. Egy ideig megdöbbentett ez a lesújtó felismerés, ma már mindinkább tragikomikus.” S megkísérti a hiábavalóság gyötrelme is: „Minden mű, a tökéletesen zártnak és kereknek látszó is bizonyosan csonka a halál percében: önkínzó szemrehányások tüzes rostélya.” Egy Babits-relikvia sorsában – halotti maszkját a Cs. Szabó lakását rekviráló megszálló szovjet katonák ablaktámasznak használták – kifejezi illúzióktól mentes történelmi tapasztalatát: „orosz kezelésben már nem a Jó Halálra intett, csupán emlékeztető volt az Emberi Komédiára”.