súgó szűrés
keresés

Gál Sándor: Ítéletidő

Szerző
Gál Sándor
Kiadás éve
1990
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
258
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A szocialista Csehszlovákia irodalompolitikája miatt Gál Sándor válogatott elbeszéléskötetének ki kellett várnia a homéroszi kilenc esztendőt, mire megjelenhetett. A szerző Naplója (Egybegyűjtött művei VIII.), valamint Barna füzete aprólékosan rögzíti a kénytelen várakozás feltételezett és valós okait, a párt diktálta eljárásmód következményeit. A válogatás helyes és pontos önértékelésre, valamint önmérsékletre vall. A tudatos szerkesztés jele az is, hogy az író elfogadta kritikusainak a korai elbeszéléseiről alkotott véleményét, így első prózakötete közérzet- vagy hangulatnovellái közül egynek sem szánt helyet. A korábbi köteteiből nyolc íráshoz ragaszkodott, ezekhez társított négy újat (Mint Isten csendje; A vendég; Isziná iduká és a címadó Ítéletidő). A borító ajánlása szerint a gyűjteményben a csehszlovákiai magyarság sorsfordulói, „tragikus élethelyzetek, történelmünk mélypontja” tárulnak az olvasók elé. Olyan hősökkel, akik „szülőfalujukhoz, földjükhöz, anyanyelvükhöz a megaláztatások és a megbélyegzés árán is hűségesek maradnak”. Az író prózája az utóbbi két évtizedben – zárul az ajánlás – irodalmi értékein túl „nemzetiségi önismeretünk elmélyítésében is jelentős szerepet játszott”.

Az ajánlás túloz: a novellák közül kettő – a Családi Krónika és a Bontás – épphogy az anyanyelvhez való hűtlenség konfliktusai köré szerveződik. Az előbbiben az elbeszélő riporter döbbenti rá István Szűcs cseh fiatalembert magyar voltára, akinek azonban soha senki sem beszélt erről. Az utóbbi a többi írásra is jellemző paralelizmus módszerével él: a személytelen elbeszélő egy városszéli házsor „ledöntésének” folyamatában láttatja egy család szétbomlását, „bontását”. Az apa és fia kibékíthetetlen ellentétének forrása, hogy az unoka nem beszéli az apja s nagyszülei nyelvét. Az anyanyelvtől elidegenedett, a nemzetiségi közösségből kihulló fiatalok előtt az önérvényesülés lebeg célként. Az önazonosság dilemmája már csak azért sem gyötri őket, mert a szüleikkel, a rokonságukkal nincsenek közös, megosztható élményeik. Akiknek pedig vannak, az öregeknek, azok magukra maradnak – mint vendég és a Mint Isten csendje novellákban. Az egyiknek egy rapsic, egy „vén vadorzó” a hőse, akihez egy hörcsög költözik be – a vendéget az öreg szinte fogva tartja, mintha „rázuhanó látomásai” elől általa menekülhetne. A másik egy idős apa története: ő egész életében hallgatásba menekült, hogy ne terhelje családját – a malenkij robottól a lágerig – sorsa tragikus eseményeinek elősorolásával. Kései felismerése, hogy beszélnie kellett volna, mert „az ember halálával az ember történelme is meghal”.

Az emlékezéstörténetek poétikai jellegzetessége, hogy nézőpontjuk többnyire nem rögzített, hanem mozgó, mintegy vándorol az alakok között vagy az elbeszélő időszemléletét követi, nem hagyatkozva az egymásutániság „időfedéses” eljárására. Lényeges, az elbeszélés módját és tárgyi-tematikus síkjait is meghatározó jegy, hogy a zömmel akarattalan, sőt az akarat gátját áttörő emlékezet a vaskos realitások mozzanatait keveri a képzelet teremtette elemekkel. Ekképp a fantasztikus irodalom vonásaira ismerhetünk, másrészt pedig az újabb magyar novella – Olasz Sándor szerinti – „kétszintes” változatára, amely a realista, móriczi lírai-drámai alaphoz a mítoszt, a jelképességet kapcsolja. A Szentuccája fantasztikumának forrása, hogy a természetfölötti helyett a társadalmi devianciában, három férfi normálistól elütő viselkedésében mutatja meg tárgyának hihetetlenségét. Apjukjóska már nevével idézi az epika ősi formáit, az egyik fia pedig azzal, hogy nemcsak a maga költötte dalokat énekli, hanem ismeri a könyörgéseket, fohászokat is; „zengedezéseit” a népköltészet legarchaikusabb műfajával, a ráolvasással kezdi. A másik fiú „egész éber állapotában különféle szövegeket mormol”; valószínűleg a környezetében hallott történetek nyomán látomásait mondja – főként saját magának –, a háborúról. A Fekete ménes nyitánya jellegzetesen mesei, mind az alaphelyzet tekintetében – egy nagyapó mesével altatja el első unokáját –, mind a történetmondás tárgyát nézve. A mesélő szavai nyomán a kisgyerek képzeletében megelevenednek a titokzatos lovak, mintha táltosok lennének, földöntúli hatalmak megtestesülései. Varázslatos lények, akik majd a nagyapó sírja köré, lassú ügetésben őt búcsúztatva nagy, fekete kört vonnak. A király nagy, már-már mítoszi erejű látomás a katonafia elvesztésébe belezavarodott parasztember tudatán átszűrve. A Káin eleve bibliai párhuzamra utal; a két síkban futó, az elsőszülött „földművelő fiú” és a fogságból öt év után hazavánszorgó testvére történetét az aratás jelenete kapcsolja össze. Két írás abban tér el a többitől, hogy történetmondását az akaratlagos emlékezés irányítja. A Föld „íróféléjének” sikerül rávennie ismerősét, hogy „meséljen” életéről, a kitelepítések, aztán az erőszakos „szövetkezetesítések”, a magtár-lesöprések, a kulákká nyilvánítások embertelenségéről. A Tábori lapok mintegy kiiktatja az elbeszélőt, dokumentummontázs, a háború poklából küldött üzenetek időrendbe rakása, a stílus hordozta állati félelem megnyilvánulásaival.

Az Ítéletidőnek nincs párja az életműben. Rendhagyó, ahogy az epikus szövegbe prózaversrészletek ékelődnek. A vers jövő idejű az elbeszélés jelenéhez képest, az ok-okozat viszonyát megfordítva előreutal, s a következményt közli korábban. Azt, hogy egy falu közössége hiába próbál menekülni a kitelepítés elől, és hiába próbál Mária is – a két történet közös szereplője – a három lányával együtt. Az Isziná iduká magja egy anekdotába illő, mulatságos história, egy félreértésen alapuló eset: a benesi dekrétum életbe léptetésével a magyar gyerekeket is szlovákul imádkoztatják az iskolában, és a Miatyánk „Syna i Ducha” szavait anélkül mormolják, hogy tudnák, mit jelent. Ezekkel az alkotásokkal voltaképpen lezárult a novellista pályája. Két elbeszélése – a Fehér piramis és a Szép világ – jelent meg később, azóta az esszék, emlékezések, publicisztikák adják a termés javarészét.

Irodalom

Görömbei András, Kifordult világ, Magyar Napló, 1990. október 4.

Horpácsi Sándor, Küzdelem a kifejezhetőségért, Kapu, 1992/1–2.

Olasz Sándor, Ítéletidő, Holnap, 1992/3.

Szeberényi Zoltán, Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999), Bratislava, 2000, AB-ART, 2000.

Cs. Nagy Ibolya, Elmondható-e a történelem?, = Uő., Velünk élő irodalom, Miskolc, 2014, Felsőmagyarország.