súgó szűrés
keresés

Farkas Árpád: Jegenyekör

Szerző
Farkas Árpád
Kiadás éve
1971
Műfaj
vers
Kiadás helye
Kolozsvár
Kiadó
Dacia Könyvkiadó
Oldalszám
133
A szócikk szerzője
Cs. Nagy Ibolya

Az irodalomtörténet a Forrás második nemzedékének nevezi a romániai magyar literatúrában az 1960-as évek második felében induló alkotói csoportosulást: a nemzedéki voltot elsősorban a közös antológiabeli szereplésre (Vitorla-ének, 1967), a megnevezést az őket megjelentető Forrás-könyvsorozat címére alapozva. A generációbeli fiatal költők, írók közül többen, Farkas Árpád is, a kolozsvári egyetem bölcsészkarán tanultak, s jelentkezésük szinkronban volt a magyarországi Kilencek – zömmel ugyancsak egyetemi kötődésű tagjainak – antológiabeli (Elérhetetlen föld, 1969) föllépésével.

Farkas Árpád a Vitorla-énekbeli megjelenést követően a Másnapos ének című kötetével debütált (1968), ezt követte 1971-ben a Jegenyekör. E második verseskönyv költeményeiben már nem a költőihevület öntanúsítása,a lendületes önküzdelem megmutatása volt Farkas Árpád elsődleges célja. Lírai alapélményként egyfajta társadalmi közérzetet, benne a maga erősen racionalizálódó közérzetét is versbe emeli. Változik a poétai szándék: nem csupán a hit és a kétségek viadalának keresi meg az újabb, tárgyi keretét, hanem a maga önszemléleti útján is a közösségi rezdüléseket közvetíti. Az önvizsgálat józansága mellett a lázadás metaforizációja, a hagyományokra épülő, azokat őrző, de lassan elveszejtő paraszti világ tárgyias-epikus megidézése, a mégis-kötődésképezi a kötethangsúlyos tematikai vonulatát. A könyvet az a két kritikus is nagyra értékeli, akikre Farkas Árpád a legtöbbször hivatkozik. Görömbei András szerint a Jegenyekörben a költői forma az empirikus látvány érzékletességével hat, de jelentésében, sugallataiban a látványtól a gondolatiságig emeli a verseket; a realitások szembesülnek a „korai lobogással”, ezáltal „drámai karakterűvé” válik Farkas Árpád lírája. Kis Pintér Imre szerint a költőnek „már a reményre, a hitre épülő költőtartás legitimációjáért is meg kell küzdenie”. De főképp azzal a tapasztalásból formálódó tudással szembesül a poéta, hogy a cselekvés hite egyre nehezebben egyeztethető össze a költői cselekvés lehetőségeivel. Az Itthoni Hamlet című vers lírai alanya például a hamleti koponya megfelelőjeként tekint a mélyből kiemelt göröngyre, sugalmazva, hogy a kötet valójában bizonyítási eljárásként versről versre bontja ki a nép önmagához és a szülőföldjéhez, a földhöz való jogának tanúságjeleit. A befejező versmondat azonban intelem, illúziótlan riadalom: „Fúvom róla a port: fel-felparázslik. / S mégis csak hűl, egyre hűl, csak hűl / istentelenül!” A Jegenyekör elsősorban az illúziókkal való leszámolás könyve, Gálfalvi Zsolt szerint az elveszett illúziók fejlődésregénye.

A könyv sötét tónusú önarcképei a józan, mítosztalan figyelem, de ezzel együtt is a tudósító akarat, a közösséghez tartozás, a vonzalom jelzései. Szerepversbe bújtatottan is egyértelmű értékszimbóluma az élménykörnek a Körösi Csoma Sándor című költemény. A vers a füles sapkában, kopott nagykabátban kódorgó, de mindenét az ügyért, az álomért áldozó fanyar fickó, a költő felstilizált, erős szereptudatú képe. A mítosztalansággal rendre szembeforduló lelkiismeret olyan küzdelemverseket teremt, amelyek végső üzeneteként a tehetetlenségérzettel szembeszegülő dac, a vitalitás pozitívuma diadalmaskodik. Poétikai értelemben a negatív és a feloldó szimbolika utóbbit győzelemre segítő ütközése látható. Az énvizsgáló költeményekben rendre megjelenik ez a virtuális ütközet, amelynek része a költő közösségi-kötődés vallomása (Idegenben; Lipovánok).

A címadó vers kultikus műve a kötetnek. A jegenyék, mint a költőt körbe fogó őrök, a fojtó szeretetnek a jelképei, s a bezártságképzetet feloldó mozzanat, mely egyszerre a kötődés és a menekülés, a visszahúzás és a szárnyalás absztrakciója: a mélyben élőket képviselő, értük felszálló füst, a költő önmaga kétségei fölött aratott győzelmének finoman komplex megjelenítése is. A Jegenyekörben a csalódás, a józanodás egy másik, újfajta költő-szerepet is kialakít. Az elbizonytalanodó s ettől a negatív pozíciótól megrettenő emberét (Az iszony ellen; Szolgálataim). A szembeszegülés (önmaga kételyeivel, a nyílt beszéd társadalmi korlátozottságaival) a Nagyhatár zsoltáraiból című versfüzér egyik részében (Dűlőút) állati lázadásképzetbevetíti áta társadalmi külvilággal szembeni közösségi ellenszegülést, a Parasztudvarban a gazos-burjánzó udvar lesz lázadásképzetekben tobzódó metafora. A költő gyakran nyúl történelmi témákhoz, de Csiki László szerint csak a történelmi fogalmat használja, eszközként tekint rá, nem történelmi élményt versel meg (Parasztháborúk; Táboritá; Dózsa-ar;A korona). A Mikor az öregemberek mosakodnak című prózavers azonban Farkas Árpád költői és történelmi látásmódjának összegző verse. Esztétikai szépségbe transzponálódik a testi romlás. A nagyapai példát idéző képek öregemberei a múltjuk harctereinek, a kénytelen ölések borzalmának, az emlékeiknek, egyben az idő pusztításának a kiszolgáltatottjai. Az Avaron vers címe pedig egyértelmű utalás Reményik Sándor Avarban (1927) című versére. A Reményik-vers a természet körforgását megidézve a hitek és a hitvesztés, de a mindig föltámadó remény példázata. Farkas Árpád versében a nem érdemes kételyével nem a természeti megújulás áll szemben. A vers a mindennek ellenére érdemes emberi pozícióját sugalmazza.

Irodalom

Csiki László, „Nos, értik, akik értik”, Korunk, 1972/4.

Gálfalvi Zsolt, A józanság szenvedélye, = Uő., Az írás értelme, Bukarest, 1977, Kriterion.

Görömbei András, Alagutak a hóban és Asszonyidőben. (Farkas Árpádról), = Uő., „Ki viszi át...?” Budapest, 1986, Szépirodalmi.

Nagy Gáspár, Hójelentések a Kárpát-kanyarból, = Uő., Szavak a rengetegből. (Esszék, kritikák, emlékezések), Szeged, 2004, Tiszatáj-könyvek.

Sütő András, Költő az erdélyi télben. Farkas Árpád hatvanéves, = Uő., Létvégi hajrában. Esszék, jegyzetek, beszélgetések, levelek. Debrecen, 2006, Kossuth Egyetemi Kiadó.