Utassy József: Kálvária-ének

A Kálvária-ének különleges kötet Utassy József életművében. Első benyomás alapján legközelebbi rokona József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben c. írása: az őrületet, annak epikus részleteit az automatikus írás folyamatát idéző (de csak idéző!), látszólag alig szerkesztett, szenvtelenül kitárulkozó hangnemben írja le, amely lehetővé teszi a lemeztelenedésig őszinte megszólalást. Ez mindenképpen új hang az Utassy-lírában, noha nem előzmény nélküli: e kötet előképe már ott van a Pokolból jövet (1981) Aki maga elé mered c. versében. Az automatikus írás, a megbolydult tudat tervezetlen csapongása valójában: teremtett világ. A huszonhét részből álló vers szerkezete nagyon is világos, a vers történéseinek terei szerint tagolódik. Az I–XVI-ig terjedő részek helyszíne a költő lakása (illetve a kocsma, a presszó zárt tere). A XVII-es egység vezet át a belső térből a külsőbe: a lakótelepi lakásból a panelek közti parkba. Ez a második rész kezdete: a pokoljárás tere az éjszakai, Kerepesi út környéki Budapesten. A XXVI-os és XXVII-es egység pedig a lakásnál is zártabb térbe vezet: a zárt osztályra.

A szerkesztés tudatosságát jelzi, hogy a pokoljárás történetét egy korábbi verssel vezeti be: az I-es egységet (cím nélkül) a Motívum c. korábbi vers alkotja. A „nagyon szépen fájjon” kívánsága éles ellentétbe kerül a vers további beszédmódjával: a (lelki) fájdalom nyers kibeszélésével. Az automatikus írásnak álcázott szövegtestekben is fel-felcsillan a patetikus hanghordozás emléke. Ilyen a „csipkegalléros sört / iszunk a Déliben”, ahol a tevékenység profanitása kerül játékos diszharmóniába a már-már szecessziós jelzővel; ilyen – szintén a II-es fejezetből – ez a rész: „Nekem virág nyit / Voronyezsben is, / virág nyit: // fekete virág pompázik, gyászlik.” Az alkalmilag másutt is előkerülő rímek is kiemelik e szövegrészt a többnyire rímtelen szabadversből. A beemelt népdalbetétek, önidézetek, megnevezett Nagy László- és Pilinszky-idézetek, jelöletlen allúziók szintén azt igazolják, hogy kettős beszédmód érvényesül a szövegben: egy az automatikus írást imitáló, a prózához közelítő, nyers, reflektálatlanul kibeszélő megszólalás, s az ezt itt-ott átszínező, költői tudatossággal kidolgozott líraiság. A kettősség már a címben is ott van: szent és profán ellentéte fontos szervezőeleme a szövegnek. Az öniróniával elrajzolt Krisztus-portré torzképpé válik, a pokoljárás stációi helyenként vulgáris, megbotránkoztató akciókba torkollnak – mindeközben a vers beszélője gyermeki naivitással tartja fenn és tárja az olvasó elé saját ártatlan áldozat mivoltát. A jézusi kálvária mint ellenpont tulajdonképpen a személyes pokoljárás kisszerű, groteszk voltát hangsúlyozza – de nem teszi súlytalanná. Hogy a bizarrul komikus és kétségbeejtő cselekményelemeket komolyan vehesse az olvasó, Utassy jó arányérzékkel teszi a történetet személyessé. Az itt-ott feltűnő önéletrajzi részletek a történet hitelesítő elemei. A biografikus mozzanatok ugyanakkor mindig az én hasadtságával összefüggésben tűnnek föl. Szintén a tébolyult gondolkodás és a szervezett, megalkotott szöveg egységét mutatja a mű több látomásos-könyörgő részlete: a XIII-as rész nőket és Holdat összekapcsoló, átokszerű profán „genezise”, a XXV-ös egység „lőnek” anaforákkal átszőtt szakasza, a XXVI-os rész Kiss Bencét óvó könyörgése a „menekülj” anaforáival.

Paranoia, üldözési mánia, fóbiák: ezek legtárgyiasultabb formája a zárt osztály. A Kálvária-ének két rituális jelenettel zárul: a beteget először megfürdetik, aztán megborotválják – többé-kevésbé erőszakkal –, s injekcióval elaltatják. Az utolsó szakasz siratót idéző hatosai Utassy költészetének jellegzetes eljárásaival, alliterációval és fokozással összekapcsolt ismétléssel zárja a Kálvária-éneket: „Legott lefektettek, / hasra fordítottak, / s mintha szúnyog csípett / volna meg altájon, / picit megrándultam, / s alig telt el három / röpke perc, túl voltam / hetedhét határon: // vitt, sodort magával / az álom, az álom."

A ballada, könyörgés, sirató műfaji emlékei szinte észrevétlenül simulnak bele a másutt prózai nyerseséggel megszólal szövegbe. Ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy a személyes pokoljárás közös élménnyé váljék, hogy a „téboly természetrajza” mellett olyan irányokba tájékozódjon az értelmező olvasat, mint a „bezártság természetrajza”, a „kiszolgáltatottság természetrajza”. „Eszembe sem jutott, / hogy a zárakhoz / kulcsaim is vannak” – hangzik el a XV-ös részben, s ezt a vers egyik központi, önértelmező gondolatának is tekinthetjük. Akkor nem jutott eszébe; ám ez most van elbeszélve, amikor joggal gondolhatjuk jelentéstelinek a különböző irodalmi és műfaji utalásokat, tudatosnak azt, hogy a vers több legyen személyes pokoljárásnál. Valóban, a hetvenes évek egyik legpontosabb természetrajza is e költemény, az akkor élők vesszőfutása és őrülete. S ugyanakkor a személyes (és közösségi) menedékre lelés, a gyógyulás reménye is ott van abban, hogy megíratott.