súgó szűrés
keresés

Székely János: Képes krónika

Szerző
Székely János
Kiadás éve
1979
Műfaj
dráma
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
476
A szócikk szerzője
Elek Tibor

A Magvető Kiadónál 1979-ben megjelent Képes krónika című drámakötet szerzői fülszövege szerint a gyűjtemény „egységes egész: a keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétől felbomlásáig”. Székely János szerzői koncepciója szerint nem a megírás időrendje szerint kerültek egymás mellé a darabok, hanem a történelmi kronológiát követve. A Profán passió a keresztény európai kultúrkör megszületésének pillanatát ragadja meg a maga apokrif módján; a Caligula helytartójában két ókori kultúra találkozása és konfrontációja jön létre; a Dózsa témája a messiási sors középkori újraélése; a Protestánsokbana keresztény eszmerendszer hatalmi érdekek kiszolgálójává válik; majd a sort az Irgalmas hazugság zárja, amelyben az eredeti eszme racionális értelmezést kapva jut el az ateizmushoz. Jóllehet már a Protestánsokban is megfogalmazódik, hogy az ateizmus a kereszténység racionalizálódási folyamatának logikus következménye. Ez a nagy ívű elképzelés azonban, bár nem erőszakolt, mégiscsak a művek többségére utólag rávetített koncepció. A kötet és a színházi előadások kortárs kritikusai nem a kinyilvánított szerzői magyarázat alapján értelmezték a műveket, inkább a hatalom és az eszmék, a hatalom és az erkölcs, a zsarnokság és a szabadság kérdésköreit történelmi körülmények közepette vallató, korabeli erdélyi magyar drámaírás kontextusában. A diktatúrának, az irodalom kényszerű átpolitizálódása korának vége, ám a fentiek még ma is a történelmi drámák elsődleges értelmezési körét rajzolják ki; nem feledve, hogy a feldolgozott témák mindig az egyetemes kultúra morálfilozófiai kérdésköréhez tartoznak.

A hetvenes évek a magyar drámairodalom és színházművészet fellendülésének korszaka, amihez az erdélyi drámairodalom feltűnő gazdagodása is jelentős mértékben hozzájárult. Különösen a „példázat érvényű történelmi dráma” (Láng Gusztáv) vált reprezentatív műfajjá. Székely János történelmi darabjainak többsége rokonítható ezzel a műfaji változattal; Kocsis István, Páskándi Géza, Sütő András, Lászlóffy Csaba hasonló karakterű műveivel. A kortársak többségével szemben az ő alkotói szándéka azonban elsődlegesen nem közösségi indíttatású volt, őt drámában is leginkább az egyes ember létkérdései foglalkoztatták, az egyén által képviselt eszmék és az erkölcsi helytállás lehetőségei az emberellenes világban, a mindenkori hatalom szorításában. Ugyanakkor az ő modellértékű történelmi helyzeteiben megjelenített örök emberi problémákban is felismerhetők a kisebbségi magyar közösség létkérdései. Művei elsősorban a képtelen, elviselhetetlen helyzettel szembesítettek, és az embernek megmaradás lehetőségeire kérdeztek rá.

A leghatásosabban az 1972-ben az Igaz Szó című marosvásárhelyi folyóiratban publikált, és 1978-ban a Gyulai Várszínházban Harag György emlékezetes rendezésében bemutatott Caligula helytartója című drámájában. A mű nem kevésbé szöveg-, pontosabban beszédközpontú, mint a többi Székely-darab; a drámaiság cselekvéssel összefüggő hagyományos elvárásainak nem felel meg, s éppígy hiányzik a tragikus katarzis is a végéről. Mégis mi lehet sikerének a titka?

A történelem- és morálfilozófiai kérdéseket olykor meglehetős elvontsággal megjelenítő viták felépítése, az egymással feleselő gondolatok, az érvek és ellenérvek szillogisztikus szerkesztésmódja már önmagában is esztétikai élményt nyújt (a gondolati intenzitás ehhez hasonló esztétikai értékké transzformálása a drámák közül a Protestánsokban valósul meg hasonlóképp). Ugyanakkor mindez egy konkrét, valóságos (Tacitus és Suetonius által is megemlített) történelmi szituációban bomlik ki; a filozofikus vita tétje egy nemzet léte. Barakiás, a jeruzsálemi templom főpapja még a római helytartó számára is meggyőzően állítja: a zsidók nemzeti azonosságtudatukat, lelki-szellemi integritásukat vesztenék azzal el, ha hagynák, hogy Caligula parancsára Petronius, a helytartó bevigye a templomba a császár szobrát, s ezért a végsőkig elmennek az erőszakmentes ellenállásban („Hát jöjjön inkább a nemzethalál”).

További erénye a műnek a párhuzamosságoknak, a variatív motívumismétléseknek, a kulcsmondatok, szavak új helyzetbe állításának tudatos alkalmazása. Mindez szerkezeti szinten mintha a szimmetriaelvet követné, elősegítve a mű üzenetének kibontakozását, valamint az élőbeszéd hatását keltő, mégis veretes nyelvezettel az örökérvényűség atmoszférájának létrejöttét. Petronius végül nem választ a valóság kínálta rossz alternatívák közül. Barakiás segítségével inkább feltalálja a nem-cselekvő, a tétlen hatalmat; a parancsot nem hajtja végre, de nyíltan meg sem tagadja.

Petronius erkölcsi helytállása századokon átívelően példamutató lehet, a hősi végzettől azonban a mű epilógusa (részben a történelmi valóságnak megfelelően) megfosztja. Caligulát saját testőrei agyonverik, ami Petronius számára groteszkké, nevetségessé teszi egész addigi vívódását és a vértanúhalál vállalását. Számunkra azonban, a mű befogadói számára még mindig jelentheti azt, hogy „tisztességesnek maradni a saját lelkiismeret kedvéért is megéri, függetlenül attól, hogy erre »objektíve« szükség volt-e vagy sem” (Koltai Tamás). A Petronius nem-cselekvése által újjáteremtett emberi ethosz mindenekfölötti értéke a végeredménytől függetlenül megmarad. Ugyanakkor az is kiderül, hogy a helytartó ártatlanul végeztette ki segédtisztjeit. „Addig küzdöttem Caligula ellen, / Míg Caligula lettem magam is” – mondja ki a kegyetlen ítéletet önmagára Petronius, és felmentést valóban nem kaphat a zsarnokká válás (ön)vádja alól. Az epilógussal és az alattvalói tévutakra mentséget még a túlélésben sem találó utolsó mondatokkal, a kilátástalan helyzet tudatosításával Székely egyik legnyugtalanítóbb drámai zárlatát alkotta meg. A mű egésze így végül is azt a paradoxont sugallja, hogy a zsarnokságban nem lehet etikus módon élni, ám ez senki számára nem adhat felmentést.

Irodalom

Láng Gusztáv, Az abszolútum joga és értelme, Kortárs, 1991/11.

Koltai Tamás, A helytartó lelkiismereti drámája, Színház, 1978/10.