súgó szűrés
keresés

Lövétei Lázár László: Két szék között

Szerző
Lövétei Lázár László
Kiadás éve
2005
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Kalligram Kiadó
Oldalszám
72
A szócikk szerzője
Bedecs László

Betegségről, kórházi élményekről, illetve az ezzel kapcsolatos szorongásokról, köztük a súlyos halálfélelemről már sokan, sokféleképpen írtak, ám a Lövétei Lázár Lászlóhoz hasonló tényszerű, a tünetekkel és a kilátásokkal őszintén szembenéző, a szenvedést alázatos íróniával elfogadó versnyelvet csak nagyon kevesen használták. Afféle költői halálnapló ez a kötet, melyben egy, a húszas évei végén rákkal diagnosztizált férfi beszél. Ha kétséges is lenne, az önélrajzi elemek egyértelművé teszik, hogy maga a költő betegedett meg – és bár ma már tudjuk, hogy szerencsésen meggyógyult, a versek születésekor, de még a kötet megjelenésekor sem volt ez magától értetődő.

A hatás azonban ma is hasonló: megdöbbentő és a megrendítő ezeket a nagy bajban született verseket olvasni. Holott Lövétei mindent megtett azért, hogy ne érezzünk szánalmat és megrendülést. Nem ír például a test fájdalom részleteiről, ennél sokkal jobban foglalkoztatja a halál közelségének lelki terhe, és az erre adott válaszok lehetősége, illetve a méltatlanul rövid élet drámája („Harminckettő leszek vajon? / Van még huszonnégy hónapom?”), illetve az árván maradó családdal szembeni felelősség. Bosszantja a betegséggel szembeni tehetetlenség, a tanácstalanság – és bár az isteni igazságosságra is provokatívan kérdez rá, a kötet végkicsengése nem teozófiai, hanem erősen egzisztencialista jellegű, vagyis nem a sors és Isten igazságtalanságán mereng, hanem azt mondja, hogy bármilyen hosszú is az élet, annak tartalmasnak kell lennie, és ebben nem Istenre, hanem saját magunkra kell számítanunk: „Szenteld meg minden napodat” (Tíz parancsolat).

De a szerző igazi teljesítménye nem ebben, hanem épp abban a költői magatartásban látszik, mely a néhol szinte közönyös, vállrángató, önironikus beszédben találja meg lehetőségeit: „huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz / (és ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz / a verset teljesen, zene helyett / lovagolnék még ezen a témán)” (Egy kicsit fáj). Lövétei képes játszani, sőt nevetni ott is, ahol véresen, sőt halálosan komoly dolgokról beszél, képes kimondani, hogy unja a témát, a kórházat és a reménykedést, unja az elmúlást értelmező bölcseket, és tulajdonképpen a versíráshoz sincs kedve, végső soron az élethez sem. Belelassul, beleszokik egy depresszív, céltalan, üres életbe, ahol a gyógyulás sem cél már. Amolyan patópálos modort vesz fel, mintha semmi sem lenne sürgős, mintha mindenre ráérne még – miközben épp az elfogyó idő a legnagyobb problémája.

A kilencvenes években indult erdélyi magyar költőgenerációnak a szövegközi játék, az átírás, a parafrázis és a paródia volt az anyanyelve, Lövétei is az onnan ismerős eszközökkel él: a nagy elődök verseivel játszik. Nála azonban a „csendesebb”, elégikusabb költők kelnek új életre: Arany és Babits, kisebb részben Kosztolányi és Dsida. A címadó vers Babits Ősz és tavaszának parafrázisa, és benne pontosan látszik, miként működik Lövetinél ez a technika: nemcsak szószerinti idézeteket vesz át, hanem a ritmust is, vagy sokszor csak azt – és persze az idézeteken, a dikción, a felhasznált rímeken is mindig csavar egy kicsit: „ősz és tavasz között volt bajom már, / s készülődhetek megint a télre, / hogy ne arkangyal legyen a vége, / inkább valami egyszerű hakni / – bár ebbe is bele lehet halni”.

Arany ekkoriban válik Lövétei vezérlő csillagává, később kis esszékötetet is kiadott a számára oly fontos elődről – itt elsősorban az 1850-es években, a szabadságharc bukása utáni sötét hangulatú Arany-verseket idézi fel. Például az Árkádia-féle címűt, melynek enigmatikus, megszakításokkal, az áthajlássokkal teli, rendhagyó strófaszerkezetét is viszontláthatjuk. Épp az arany vers lényege, a politikai kontextus, az arra utaló allegóriák vesznek el, vagyis az egykori aktualitást váltja fel egy új: a személyes tragédia, a betegség vonatkozási rendszer: „Én is Árkádi… Na persze. / Ez hiányzik még nekem! / Olyan jó volt nézelődni… / Már azt hittem, hogy… De nem.”

A kötetben betegség mégsem csak személyes ügy. Úgy tűnik, az egész világ beteg, értékrendje torz, minden rossz irányba halad. Ez is oka, a kötetből sugárzó bezártság-érzésnek, melankóliának. A gyógyszerek, a gyógyulás, illetve a költészet mint lehetséges terápia (és mint a versek általi továbbélés lehetősége) alaptéma, de minden egyes sorban érződik, a valódi gyógyulás lehetetlen. Lövétei nem is kitörési pontokat keres, azaz furcsa módon nem annyira a szorongások és a félelmek ellen küzd, mint inkább ezek megtartó erejét mutatja meg: nem kényelmes, pláne nem otthonos a kórházi világ, de legalább kiszámítható – biztos pontja a végesség tudata.

Ebből következik, hogy a kötet végén, a megindult gyógyulás bizonytalan fokán a beszélő két szék, azaz élet és halál között találja magát: visszatáncolt ugyan a halál küszöbéről, ám az életbe nem tudott, és úgy érzi, már soha nem is fog tudni visszatérni. Inkább csak azt hangsúlyozza, hogy ami késik, nem múlik, azaz hiába az orvosok igyekezte, hiába a beteg türelemmel viselt hosszú szenvedése, a biológiai folyamatokat csak lassítani lehet, visszafordítani vagy legyőzni nem. A halál elől senki sem tud elmenekülni: „Futottak előle, / és mi lett belőle?! / Összejött mégis a találka...” (In memorian)

Irodalom

Balázs Imre József, Hozzáférhető történet, Irodalmi Jelen, 2005/8.

Demény Péter, „Valami egyszerű hakni”, Jelenkor, 2006/3.

Fried István, „…amennyi szó szerint is benne van…”,Forrás, 2005/12.

Tőzsér Árpád, Keserű semmittevés mint metafora, Holmi, 2007/10.