Rákos Sándor: Kiáltásnyi csönd

A második világháború után szárnyát bontogató fiatal Rákos Sándor az Újhold lírai ideáljának égisze alatt kezdte pályáját. A világháború rettenete és az emberi lét idegenségének megfellebbezhetetlen tapasztalata érződik tragikus hangoltságú korai versein. Az eb válaszol (1949), Férfikor (1952), A tűz udvarában (1957), Szegények vonulása (1959) és a Táguló körök (1965) verseskötetek után a Kiáltásnyi csönd (1969) az addigi költői út összefoglalása. A kötetcím jelzős szerkezete egy olyan oximoron, ami előre sejteti a költő zilált lelkiállapotát, reménytelen életérzését, létének abszurditását. Rákos Sándor az Élet és Irodalomban megjelent Oroszlán című írásában vallott alkotói módszeréről: a némaság és a mindent elmondás végletei közt építkező versről, amely közelebb van a csöndhöz, mint a beszédhez. A hallgatás és a kimondás ambivalens kettőssége a kötet címadó versében is a „felismerés iszonyatát” közvetíti, „a nagyvárosok kakofóniájában / aritmiás dobogások közt / mikor a zaj már fokozhatatlan / hirtelen csönd lesz”, vagyis amikor az ember ráeszmél a valóság borzalmaira, akkor megfagy a lélek, s néma kiáltássá válik a szó. A költő küzd a vers létét fenyegető csönddel, mert a költemény sem hallgathat el másként, csak szavakkal. Az elhallgatás művészetének mesterdarabjai azok a rövid, redukált versszilánkok vagy végsőkig tömörített gyökversek, melyek „az elhallgatás többletével” (Ars poetica) szólnak a háború okozta tragikumélményről.  

Rákos Sándor kétféleképpen jut el a négy-, három-, két-, vagy akár egysoros versformához. Néhány hosszabb gondolati költeményt szinte aforizmaszerűen tömörít egysorossá (Végső szó a halálról), más költemények pedig a szemléleti elemek sűrítésével válnak egyetlen metaforává (Emlék ifjúság). Az 1944-et felelevenítő tömör verstöredékek a háború rettenetét idézik: „léptem a csőre töltött fegyver előtt”; „emberből készült szappan gurult ki”; „háború idegösszeomlás”. A költő a háború pusztítása után csöndet kér a világtól. A háború okozta sebek fölszakadnak, és átvérzik a komor líra szövetét. A Kiáltásnyi csönd c. kötet verseiben a fájdalom – félelem – haláltudat (Ők hárman) meghatározó alapélmény. Noha felbukkannak más motívumok is (űr, semmi, magány), a tragikus hangoltságú lírai művek alaphangulata változatlan marad. Az emberi szorongás, a „kés-él-percről kés-él-percre” (Továbbélés) lépő ember rettenete ellentétes költői alakzatokban nyer kifejezést. A feloldhatatlan ellentétek (csönd – kiáltás; fény – árnyék; nappal – éjjel; születés – halál; magzat-moccanás – halál-gyakorlat; közel – távol; áldozat – gyilkos) folytonos feszültségben tartják az élet-halál ontológiai kérdéseit körüljáró kötetet.

Rákos formaváltásának kísérleteit mutatja a központozás hiánya, a nagybetűs mondatkezdés mellőzése és a háromszöget ábrázoló képvers vizuális gesztusa (A tűzfal háromszöge; Sírvers) is.  A Pablo Picasso emlékét idéző Egy kiállítás képei ciklusban a hagyományos jelzők helyett síkidomok (félgömb, kúpszelet) vagy korszerű természettudományos szavak anatómiai pontossággal boncolgatják az ember drámáját. A „kegyetlen hideg vonalak / egymást metsző élei” (A test békéje) között bazaltba és márványba vésett szavak mozaikrészecskéiből építkezik a vers. A geometrikus kompozíciók és a személytelen természettudományos jelenségek transzcendens távlatokat nyitnak. Pilátus, Krisztus és Isten alakja is felbukkan (Feleúton; Ölelkezők) egy-egy verssorban. A bibliai motívumok mellett egyfajta spiritualitás hatja át a Kiáltásnyi csönd néhány költeményét. Pilinszky János kötészetével rokonítható az Öregség című vers is, ahol a végső csöndben keresi a megváltást a költő: „készül a megváltás / a teljes csönd a végső”. Rákos Sándor költészetének ambivalens jellegét támasztja alá a kötetet záró monumentális Anyasirató. A végsőkig redukált versbeszédet és a csönd poétikáját megkísérlő kötet záróverse egy olyan szürrealista elemeket is tartalmazó nagyívű kompozíció, amely összegzi a Kiáltásnyi csönd gondolati és képi elemeit. A modern képverseket is magába foglaló és a siratóénekek évezredes hagyományait is őrző gyászvers egyfajta szintézise Rákos költészetének. Az eltérő mozaikokból álló, rekviemszerű Anyasirató már Az emlék jelene (1974) nyomdokain halad. A Kiáltásnyi csönd formai gazdagsága Rákos Sándor költői pályájának csúcsteljesítménye.