Péterfy Gergely: Kitömött barbár

A regény egy irodalomtörténeti jelentőséggel bíró, ámde a szerző disszertációjáig – amelyből maga a Kitömött barbár is született – jobbára feltáratlanul maradt barátságot mutat be Kazinczy Ferenc és az Afrikából Európába hurcolt Angelo Soliman között. Solimant a korban a bécsi udvar díszének tartották részben egzotikus külseje, részben pedig kiemelkedő intellektusa miatt: tudományos munkatársa volt a Természettudományi Múzeumnak, rengeteg nyelven beszélt, Kazinczyn kívül pedig a kor valamennyi jelentős gondolkodójával (például Voltaire-rel is) levelezésben állt. Ehhez képest halála után az udvar úgy döntött, hogy vademberként tömik ki a munkahelyén, ágyékkötőben és turbánban; testét a természettudományi múzeum padlásán helyezték el a „többi kitömött állat” közé. A könyv egyik legnagyobb erénye az, ahogyan újraérti a shakespeare-i Kalibán-toposzt, a kannibálét és a nemes vadét; a kulturális idegenség valamennyi aspektusát tekintetbe veszi a szenzualitástól a frivolitáson keresztül a társadalmi szerződésig.

A barátság történetét Kazinczy felesége, Török Sophie meséli el, a regényben az ő naplójegyzeteit olvassuk. A fikcionális megírtság ideje a Széphalmon pusztító kolerajárvánnyal esik egybe, amely Kazinczy halálát is okozta; az egyedül maradt Sophie pedig retrospektíve idézi fel a történéseket. Az elbeszélő a férjétől értesült Solimanról, és valahányszor kettejük kapcsolatáról van szó a regényben, átadja a szót Kazinczynak. Kettejük megszólalásai között – ahogy erre több kritika is rámutatott – azonban nyelvileg nem érzékelhető markáns különbség. A magára maradt Sophie a férje elbeszéléséinek hatására utazik Bécsbe, hogy lássa a már kitömött Solimant. A preparált test előtt hangzik el a regény gondolatritmusát meghatározó mondat, amely nagyjából a fejezetek felének elején megismétlődik: „Ahogy álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, és velem szemben a vörös szekrényben ott állt a fekete test, eszembe jutott…” Az ilyesfajta iterativitás Sophie szólamában hozzáköti saját nemiségének megélését a barbársághoz, mert a nő épp Soliman kiállított testével szembetalálva magát képes elbeszélni az addigi eseményeket.

A történet elmesélésének biztosítékaként Soliman Sophie-ra gyakorolt hatása, illetve az ezzel járó idegenség és érthetetlenség tapasztalata nevezhető meg (a tett, tehát a kitömés, valamint az egzotikum tekintetében). Ez egyben rekurzív hurkot is eredményez, mert a regény végére Sophie képes lesz elmesélni azt is, miként lett képes elmesélni Kazinczy és Soliman barátságának, illetve az ő Kazinczyval közös életének a történetét. Az olvasó és az elbeszélő pedig abban a felismerésben kapcsolódnak egymáshoz, hogy az idegenség nem speciálisan faji kérdés; nem Soliman volt az egyetlen idegen az udvarban, és létezik önmagunkhoz, a saját életünkhöz képest érzékelhető idegenség is. Sophie belátása abban tetőzik, hogy ő a másik – Kazinczy vagy Soliman – idegenségén keresztül saját idegenségével szembesül, és ettől lehet szuverén nő(i narrátor).

A Kitömött barbár mindhárom főszereplője ezt a saját idegenséget érti meg a másik révén: közös bennük, hogy tehetségük már gyermekkorukban megmutatkozik, környezetük viszont ezt nem fogadja jól. A két férfi ráadásul más-más okok miatt, de az udvarban barbár idegenként van számon tartva, hiába próbálják ezt ellensúlyozni kiemelkedő műveltségükkel. Sophie-nál a család okozza az otthontalanság és kívülállás érzését; egyik testvére anyagilag, a másik lelkileg használja ki. Mivel azonban semmifajta harmóniát nem lehet felmutatni a főszereplőket körülvevő közegekben, ezért devianciájuk nem valamiféle normához képest értelmezhető. Éppen az intézményesített idegenségtapasztalattól való idegenkedés miatt válnak idegenné: hiába tömik ki a múzeumban Solimant törzsi harcosnak, nem volt az. És Kazinczy hiába érzi magát barbárnak magyarként, amikor az udvarban műveltsége ellenére barbárnak tartják, megpróbálja eltávolítani magától e stigmát. Sophie pedig egyrészt anyasága révén „domesztikált” nő, másrészt Kazinczy is idomítja, tanítja, tehát végső soron vademberként kezeli.

A címben szereplő "kitömött" jelző a barbársághoz hasonlóan visszatérő motívum. Leginkább konzerválja a barbárságot, tehát rögzíti és társadalmilag intézményesíti az idegenségstigmát, amivel szemben a főszereplők saját maguk megértése érdekében fellázadnak. Ugyanakkor e lázadás egyik fegyvere is a kitömöttség: például Sophie a terhességeire úgy hivatkozik, hogy ki volt tömve, vagyis nem akarta, hogy csak anyaként tekintsék nőnek. Ahogyan az ő identitását sértette ez a felfogás, úgy Soliman sem volt prototipikus vadember, mégis annak állították be a kitöméssel. Kétségtelen ezért, hogy a kitömöttség és a barbárság leglátványosabb módon a szereplők testi mivoltában kapcsolódik össze a regényben. Szerkezetileg a szöveg a stigmatizáltságot úgy is érvényesíti, hogy az olvasó Solimannal először fekete bőrének és nem európai vonásainak a leírása révén találkozik – ahogy valamennyi szereplő a testi jegyeit figyeli meg elsősorban. A könyv végén is érvényesül ez az elbeszélői gesztus, amikor – a taxidermia során – a test analitikus, tudományos vizsgálatát helyezi előtérbe a szöveg. Így az olvasó hasonló benyomásokat szerez, mint a regénybéli alakok: itt azzal a Kazinczyval tud azonosulni, akinek váratlan és ambivalens tapasztalata, hogy az általa nem ismert fiatal Solimant látja maga előtt. A Kitömött barbár tehát a francia és a német filozófiában az ezredfordulótól élénken jelenlévő idegenség témáját mutatja be a magyar irodalomtörténet egyik elfelejtett eseményének tükrében: e tapasztalat személyes és kollektív élményei ütköznek össze, ezáltal pedig az idegenségnek a normához képest kijelölt helyi értéke válik viszonylagossá.