Orbán Ottó: Kocsmában méláz a vén kalóz

A kötetnyitó Ars politica József Attila Ars poeticájára rájátszva pendít meg két, a kötetben mindvégig meghatározó témát. Az egyik a költészet, a másik a közélet. A kettő össze-összekeveredik a világban, de valójában a két szélső pólust jelentik. Az előbbi „a névtelen megénekelve”, az utóbbi „piszkos, lehangoló, kisstílű hecc”. A költészet idealizmusát, a „rendíthetetlen rögeszme” (Sorok a porban) tehetetlenségét fanyar iróniával szemléli Orbán. Ám végül mégis előbukkan a hitre hasonlító remény: „A vers […] a csorbítatlan, teljes igazság” (A háromarcú fej). A saját életét és korát a költészet hagyományával veti egybe a költő. Így mér meg jelent és hagyományt. Számos verse egy-egy régi mű újraírása. Az ilyenekre egyaránt illene, amit az Ifjú és öreg férfi alcímének írt: Egy régi dal visszhangja. József Attilától Kölcseyig és Vörösmartyig, Horatiustól Dantéig és Villonig, Shakespeare-től Aranyig és Rilkéig hosszan sorolható a megidézett alkotók neve. „Mi hívja elő őket? – töpreng el erről az őt általában jellemző ihletről Orbán egy 1993-as interjúban. – Lehet, hogy egy kultúra végére értünk? S hogy a lírában, ahogy Vas István írja a Római pillanatban, jöjjön a szent egyszerűsítés. Azzal a nagy bonyolultsággal, amiben most vagyunk, nyilván nem lehet átlépni a jövőbe. A szent egyszerűsítés nem világpusztulást igényel, hanem olyan gondolkodást, ami megpróbál ebből a nagy kavargásból valami érthető lényeget átmenteni.”

Egy korszak végén vagyunk, sugallják versei is. Már rögtön az elsőben ilyen sorokra találunk: „Most száz év csönd jön és sötétség? […] Az idő tapogat, mint a vak. […] Én mondom, ez egy változó kor”. És a kötetben sokszor emlegetett máglyák és az inkvizíció középkorával szemben az eljövendő jobb kort reneszánszként képzeli el a vers zárlatában (a József Attila-i hangot Pilinszkyébe – Halak a hálóban – játszva át): „az ember hol nagy, hol parány. / Csillannánk meg csak, mint az óbor / egy új reneszánsz asztalán!” (Hogy a reneszánszok sem problémátlanok, arról a Levél egy fiatal költőhöz második részében ír: „Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot, / ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten? / Van, van, zengi a reneszánsz kórus: dicsőség neki! / (A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!) / Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában, / egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként?”)

Több művében vitázik a posztmodern „szövegverssel”. A válságot megszabadulásként fölfogó, a valóság elől a nyelvbe, szójátékokba zárkózó akkor divatos költészeti irányt nem tartotta megfelelő válasznak a kor fölvetette kérdésekre. Annak személytelenségével saját provokatív személyességét állította szembe. Lényegtagadásával pedig a lényeg reményét, amely a költészet rangját adja: „Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon, / és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk” (Levél egy fiatal költőhöz). „Persze lesz ennek is hozadéka” – mondja a költő az idézett interjúban erről „a nyelven lovagló, strukturalista vagy bármiista” irodalomról. Ő maga is halmozottan él ennek eszközeivel a kifordított értékek, a felfordult világ érzékeltetésére a kötet szatirikus vagy abszurd szösszeneteiben. Ilyen jellegű politikai bökverseit az értelmezők nem sorolják az életmű csúcsaihoz. Viszont oldják, változatosabbá teszik a kötet hangnemét. Több vers – és ez is már a kezdetektől jellemzője Orbán lírájának – merészen érzéki. Az értékválság nyilvánvalóan vonzóvá teszi a testiség egyértelműségét. Talán ez maga a korábban emlegetett „szent leegyszerűsödés”. A szellemit a testihez visszavezetve karneváli életörömként nyeri vissza, amit kifinomultságban elveszít. A pátosztól a trágárságig terjedő stíluskavalkád a velős megfogalmazásoknak és a pontos képeknek hála eszméltetően fölszabadító. Orbán több versében utal megnyomorító, őt szobafogságra ítélő betegségére. A krónikás barátban fogalmazza meg balsorsa lehetséges értelmét: „Izzó szenével Isten nem csak azért nyomorít meg engem, / hogy írógépemhez láncolt krónikása legyek, / de hogy egy magaslatról lássak rá a történetre, / ahogy kibámulok kolostorcellává lett szobám ablakából, / és tanulom, hogy a bölcsesség íze is keserű íz… / Alattam vonul el a megvert század”. A századdal és benne az értelmiség és az irodalom szerepével való számvetés szintén Orbán érett kötetein áthúzódó téma.

A sok költői maszk közül érdemes kiemelni Odüsszeusz alakját. Meg nem nevezve, de fölismerhetően van jelen a kötet címadó versében és Az amfora cserepei harmadik darabjában. Az előbbiben a már megvénült „kalóz” szemléli múltja érzékeket felkorbácsoló képeit. Az utóbbiban: „pellengéren ugyan, de hallja az új-év-új-lehetőség szikláján heverő szirének énekét”. Illúziótlan életösszegzés és – talán öncsaló – értelemkeresés egyesül benne. Az antikvitás másként is előtérbe kerül. Erre a könyvre szintén érvényes Margócsy István megfigyelése: „e költészet mostanában Horatius jegyében él […] s nemcsak a szép római tárgyú versekben (melyekben éles elméjű és mély párhuzam vonatik korunk és a késő-Róma között), nemcsak a klasszikus mérték időnkénti felidézésében vagy a nyílt Horatius-utalásban, hanem elsősorban a horatiusi nemes élet- és világszemlélet modern felelevenítésében. Orbán kérlelhetetlenül szelíd epikureizmusa (mely az élet gyönyöreit és szenvedéseit egyaránt átfogja), a sorssal és a történelemmel szemben kialakított engesztelhetetlen igényének és szkeptikus valóságlátásának […] kettőssége […] mind a horatiusi tartás hatását és érvényét mutatja”.