súgó szűrés
keresés

Gion Nándor: Latroknak is játszott. Virágos katona, Rózsaméz

Szerző
Gion Nándor
Kiadás éve
1976
Műfaj
regény
Kiadás helye
Újvidék
Kiadó
Forum Könyvkiadó
Oldalszám
486
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Gion Nándor halála (2002) előtt néhány héttel fejezte be a három évtizedig formált, mégis szorosan egymáshoz kapcsolódó, egymásra épülő részekből álló regényfolyamát (Virágos katona, 1973; Rózsaméz, 1976; Ez a nap a miénk, 1997; Aranyat talált, 2002). A tetralógia a 20. század első felén átívelve mutatja be egy többnemzetiségű (magyar, sváb, szerb, cigány, zsidó) bácskai falu (majd kicsinyke mezőváros) lakóinak életét, boldogságkeresését, a megmaradásért folytatott küzdelmük közben adódó magatartáslehetőségeket. Cselekménye a Virágos katonában a századfordulótól indul, Stefan Krebs sváb molnár és családja Szenttamásra költözésével, és az Aranyat találtban a negyvenes évek végén zárul azzal, hogy a regényfolyam főhősének, az akkor már szenttamási mezőőrnek, Rojtos Gallai Istvánnak sikerül a kettős ügynöki szerepével leszámolnia.

Az 1976-os Latroknak is játszott kötetet, azaz a Virágos katona és a Rózsaméz együttesét a gioni életmű csúcsaként, legemlékezetesebb alkotásaként tartja számon máig az irodalomtörténeti emlékezet. Gion regényeiben a valóság iránti elkötelezettség a népi mesemondók szabadságával és szárnyaló fantáziájával társul. Az író gyakorta elemeli kicsit a hétköznapi realitásoktól hőseit és azok történeteit, céljai érdekében elrajzolja némiképp a valóságos alakokat, dúsítja, gazdagítja vagy akár leegyszerűsíti az egykor talán valóban megtörtént eseményeket. Ez a lényege a realizmuseszményének is, amit később „dúsított realizmusnak” nevezett.

A Virágos katonában elbeszélt eseményeket általában a kamasz, fokozatosan felnőtté érő Rojtos Gallai István személyes nézőpontjából látjuk, az ő előadásában halljuk. Máskor úgy, hogy vélhetően évtizedekkel későbbről tekint vissza Gallai kamaszkorára, felnőtté érésének folyamatára. A beszélő fogalmazásmódja (részben tudása) ekként a felnőtté, nézőpontja viszont észrevétlenül, reflektálatlanul azonosul a kamaszéval.

Rojtos Gallai István egykori pásztorősök sarja, aki citerájával a házi bálokon már tizenöt éves korára megkeres annyit – miközben munkájával másoknak örömet szerez –, hogy ne kelljen a földet túró tuki vagy Kálvária utcai „vakondemberek” sorsában osztoznia, s napközben szabadon kószálhat, üldögélhet a Kálvária-domb kápolnájának teraszán, a megfeketedett bronz Jézus lábainál. Onnan fentről szemlélheti az elé táruló világot, a falubeliek életét. Leghőbb vágya, hogy a stációképeken látható, a Megváltót szöges korbáccsal verő, mégsem szenvedő, sőt inkább boldognak látszó, mellén hatalmas sárga virágot viselő katona titkát megfejtse. Azt, hogy „miért boldog a Virágos Katona”. Végül az ütődött kiskanász, Gilike segíti hozzá akaratlanul a megfejtéshez. Az ő játék közbeni arcán fedezi fel Gallai azt a boldogságot, amit a Virágos Katona arcán lát. Az ő sorsából vonja le a tanulságot, és fogalmazza meg a Virágos Katona titkát, s vele a regény kulcsmondatát: „el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják.”

Az első világháborúban a keleti fronton harcoló, majd orosz hadifogságba kerülő, az ember elállatiasodásával szembesülő Gallai számára a feleségétől, Rézitől kapott, a szenttamási főutcán ácsorgó embereket megörökítő képeslap hasonló funkciót tölt be, mint korábban a Virágos Katona. Egyrészt a valóságból kilépés, a kívülálló lelki integritása megteremtésének eszköze, ugyanakkor a visszavezető út jelképe is. Rojtos Gallai a Virágos Katona „elvont humánuma helyébe a valóságos humánumot állítja” (Odorics) azáltal, ahogyan az otthoni, valóságosan létező embereket és világukat reprezentálja. Az olvasó számára ez a tény azonban már nemcsak egy másik világot jelképez, hanem azt is előkészíti, hogy a szerelem, az elérhető boldogság forrása miként veszi majd át az álmodozás szerepét a felnőtté érés és a kijózanodás során.

A Rózsamézben a falurajz és a társadalmi tabló még szélesebbre tárul: a Virágos katona fejlődésregénye immár igazi családregénnyé teljesedik. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása, a trianoni határmeghúzás után Szenttamáson a hatalmi berendezkedést a szerb uralom határozza meg. A kor jellegzetes társadalmi feszültségeit immár a hétköznapi élet szintjén is átszövik a Virágos katonában még kevésbé jellemző nemzeti (szerb–magyar–sváb) ellentétek. Gion azonban ebben a regényben sem Szenttamás krónikájának megírására törekszik. Itt is a Virágos katonából ismert és újabb főszereplők sorsa, egymás közti viszonyrendszere, illetve magatartáslehetőségeik, értékválasztásaik foglalkoztatják az írót. A Gallai személyes nézőpontjából való ábrázolást itt már felváltja a harmadik személyű objektív, auktorális jellegű elbeszélésmód. Nem klasszikus realista, mindentudó és mindent megmutató magatartás jellemzi azonban az elbeszélőt ebben a regényben sem. Ezúttal is csak a tényekről, a cselekvésekről számol be, nem is próbál mögéjük nézni; a hősei lelkében, tudatában zajló történésekről nem vall közvetlenül, a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével nem él. A szerző rájátszik a realista fejlődésregények, családregények, a cselekményt több ágon kibontó, mégis egyenesen előrevezető, az anekdotikus cselekményformálást az élőbeszéd eszközeivel is élénkítő szerkesztés- és elbeszélésmódok hagyományaira. Regényei strukturális és metaforikus eljárásaival azonban át is alakítja, meg is újítja azokat.

A regények egymáshoz mozaikosan kapcsolódó, novellisztikus egységekből, illetve párhuzamosan futó történetelemekből építkeznek. Mivel húsz-húsz évet ívelnek át, mindkettőre jellemzőek az időbeli ugrások, a filmszerű vágások. A cselekmény, a történetek metonimikus kapcsolóelemein túl ugyanakkor a regényszövegekben jelentős kohéziós erőként működnek a metaforikus összefüggések, amelyek újabb jelentésekkel gazdagítják a regényvilágot. Az adott kor és hely emberének sorsképletei, létkérdései, magatartás- és értékválasztásai a jelképes ábrázolás során általános érvényűvé, már-már mitikus sugallatúvá válnak.

Irodalom

Elek Tibor, Gion Nándor írói világa, Budapest, 2009, Noran.

Gerold László, Gion Nándor, Budapest, 2009, Kalligram.

Görömbei András, Napjaink kisebbségi magyar irodalma, Budapest, 1993, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Odorics Ferenc: Módszer és szemlélet szintézise. Forrás, 1982/11.

Pécsi Györgyi, Rekviem Bácskáért, Gion Nándor tetralógiájáról, Forrás, 2007/6.