súgó szűrés
keresés

Száraz Miklós György: Lovak a ködben

Szerző
Száraz Miklós György
Kiadás éve
2001
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magyar Könyvklub
Oldalszám
540
A szócikk szerzője
Papp Endre

A regény szerelmi históriát mesél el. Egy félárva felvidéki magyar lány régészetet tanulni Budapestre érkezik. Megismerkedik későbbi szerelmével, egy matematika- és történelemtanárral, a „kérő”-vel, akinek a családja szintén a történelmi Magyarország elcsatolt területéről, Erdélyből származik. Mindketten árvák. Egymásra találásuk, majd elválásuk története kalandok, élmények, utazások láncolatából áll. A cselekményfüzérben a 20. század magyar tragédiája, a kisebbségi lét összetett minősége, életvezetési stratégiák, szokások, elméletek és félelmek összeütközése, vitája bontakozik ki. Kapcsolatukban ott munkál a múlt, minden fájdalmával, nemes és keserves örökségével együtt. A feltáruló családi történetek a magyar sors hordozói, kifejezői. A könyvben megismert família olyan, akár egy kaptár: összegyűlnek benne zsidók és magyarok, felvidékiek és erdélyiek, szlovák vér is keveredik közéjük. A szerelmi téma mellett a felnőtté válás megpróbáltatásokkal teli útja, illetve a hazatalálás mitikus mélységű folyamata is kibontakozik. A regény végén az immár lelkében és értékítéletében is önállóvá vált nő visszatér szülőföldjére, volt kedvesétől pszichés betegségtől gyötörten, halálközeli állapotban búcsúzik el az olvasó.

A narráció – a hősnő visszaemlékezése – a múltba való visszatekintés helyzetéből láttat. Az asszociációs, képzelet- és emlékezettársításra épülő elbeszéléstechnika a memória és fantázia segítségével, a lelki és tudati illeszkedések, síkváltások által a szöveg mélységi mozgását, az időben és térben kitáguló pillanatok és helyzetek egymáshoz szerkesztett struktúráját alkotja meg. Ezáltal a mögöttes idő, a hozzá tapadó múltbeli élmény és tapasztalat a regény cselekményhorizontján fejti ki hatását. A múlt a 19. századi elbeszélés-hagyomány hatásaiban is megmutatkozik. Jellemző az életképek, a portrék, a zsánerek szerepeltetése, az anekdotikus előadásmód gyakori visszatérése. A műfaji sokszínűség is a tradicionális formákhoz való ragaszkodást fejezi ki: az előképek között felsorolható a leányregény, a családregény, a memoár, a szerelmes regény és bizonyos fokig a fejlődésregény, valamint a tudatregény narrációs szövegszervező mintája. Az elbeszélő közvetlen személyességgel szólal meg, így a hősnő belső világa, az elmélkedések, az emlékek, az álmodozások hasonló súllyal szerepelnek, mint a történelmi bizonyosság és a referenciális valóság tényszerű mozzanatai. Az azonossághoz való megtérés asszociációs körei rajzolódnak meg, melyek magukba foglalják az elválás stádiumait, ahogyan az újra megtalálás folyamatát is. A mű múltképe összetett: az egyéni, a familiáris, a kisebbségi, a nemzeti, az együttélésre szorított közép-európai népek kollektív emlékezete szólal meg a regényben. Az emberi élet minden egyes közösségi szintjén meghatározó élmény Trianon öröksége. Ízekre szedték az országot, a népet, a múltat – olvasható a kötetben. Általános jegy az identitás sérülése, az ebből származó előítéletek, elhallgatások, félelmek és vádak szívós továbbélése. A kötet személyes „kibeszéléseiből” kihallhatók azok az elfojtott sérelmek, amelyek (de)formálták a Duna-menti népek gondolkodását és magatartását, s kialakították a kölcsönös előítéletesség állapotát. Felölelik a területi elcsatolás hordalékaként megjelenő kisebbségi problémával, asszimilációs törekvésekkel, fel-feltámadó gyűlöletekkel, összeesküvés-elméletekkel megterhelt mindennapi létezés bemutatását. A kitisztuló kép a nacionalista elfogultságtól az önmentő felejtésig és közömbösségig terjedően széles skálán vázolja fel a jellemző magatartásokat.

A múlt fontos eleme az identitásképzésnek is. A kötet a determináció, az ösztönös és érzelmi késztetések, valamit a tudatos vállalás háromszögében tárgyalja az azonosságtudat lehetséges változatait. A hősnő, Márta esetében az azonosság megtalálásának történetéről van szó. Nála a szülőföld, Rozsnyó az orientációs pont, amely a hazatalálás színhelyét jelenti. Az otthon a lány meghatározásában azt a helyet jelöli, „ahol szeretteim és barátaim élnek”. Nemcsak a teljesség visszaállításának vágya fejeződik ki fogalmában, hanem áttételeiben a történelmi és kulturális tradíció folyamatának helyreállításáról is beszélhetünk. A kötet első szava – „hazamegyek” – már a zárójelenet szituációját előlegezi meg. A hősnő önálló személyiséggé válásának kulcsa az önvállalás magatartásának a megtalálása. Az író szokatlan életvezetési minták és mentalitások, az etnikai különbségek bemutatásával és külföldi tájakon való barangolások elmesélésével szemlélteti ezt az önformáló küzdelmet. Mellette ott a másik oldal is: a közép-európai otthonosságérzés, a Prágában, a Felvidéken, a Kárpátokban, az Erdély vidékein való kalandozás, a nemzeti szimbolika, a magyarság önképének árnyalt és mélységekbe hatoló bemutatása. A hősnőben két szólam versenyez egymással. A nagyi és az apa dialógusai végigkísérik az útján, kettejük diskurzusában ölt alakot a lány belső alakulástörténete. Szájukból hitek, tapasztalatok, habitusok, az együttélés példáinak sok évszázad alatt felhalmozódott tudása, hagyománykincse hangzik fel. Az apa alakja – a kisvárosi orvos – inkább az érzelmi aspektust, a becsületességet és a kötelességtudás képességét hordozza, a nagyi jobbára a racionalitás, a gyakorlatiasság és célszerűség képviselője. A másik középponti alak, a „kérő” alakja ellentmondásos: élményhajszoló fiatal tanár, túlfűtött érzelmi alapú hazafiasság szószólója, a mesékre és legendákra rácsodálkozó gyermeki alak, kiismerhetetlen, megbízhatatlan és az irracionális önpusztítás áldozata. Ösztöneiben hordozott közösségi azonosságjegyek és felfokozott vitalitás jellemzi. Boldogságra való képtelensége a génjeibe kódolt önpusztító hajlam tünete. A főszereplő a szeretője által megtestesített magatartással és sorsképlettel fordul szembe. Hazatérésével nemcsak az eredethez való visszatalálás mitikus sémáját követi, hanem azzal a tragikus elrendeltséggel is szakít, amely az önfeladást követi az öntudatosan vállalt saját érdekkel szemben. A személyes megtapasztalás és a közösségi emlékezet egymást feltételező pozícióba kerül a műben. Az összetartozás, a szövetség metaforái – a bor, a hó – szemléletessé teszik a kollektív emberi feladat, a boldogan élni parancsának közösségi természetét és feltételrendszerét.

Irodalom

Haklik Norbert, Lovak a ködben. Regény egy felvidéki lány kalandjairól – és Trianonról, Magyar Nemzet, 2001. november 20.

Kabdebó Lóránt; Egy „alapregény”. Száraz Miklós György prózaíróvilága, Hozzáférés: http://mkdsz.hu/content/view/35632/210

Papp Endre, Elválás és megtalálás. Száraz Miklós György: Lovak a ködben, Árgus, 2002/11–12.