Szepesi Attila: Medvecukor

A hetvenedik életévét 2012-ben betöltő költő tizennyolcadik verseskötetével tulajdonképpen költészetének új, a korábbiaktól eltérő dikciójú – sok szempontból megújult – szakaszát kezdte el. E kötetével, Kabdebó Lóránt értékelése szerint, „feltette a koronát életművére”. Szepesi könyve kapcsán azonban még két – az ezt követővel együtt három (utolsó) könyvéről – is kell szólni. A Medvecukor „barbár szonettjei” ugyanis szorosan egybetartoznak az ezt követő Varázsfüvek (2016) és a részben az előző kettőből (is) szemelgető 1956 (2016) verseivel. A három könyv majd félezer tizennégysorosa együtt tulajdonképpen verses önéletrajz, vagy: versek elbeszélte önéletrajzi trilógia (melynek Ördögszekér címmel a folytatását is tervezte).  Ezek közül az első emlékképei és -töredékei, kisportréi és villanásnyi naplójegyzetei az 1940-es évek elejétől, a költő gyermekkorától egészen 1956-ig fedik le az életét. A második, részben ugyan még szintén visszaidézve a beregszászi gyermekkort, zömmel már élete 1956 utáni időszakának – számára jelentéktelenségükben is – fontos fragmentumait eleveníti meg. Velük szemben viszont a harmadik élete – s a magyar történelem – nagy pillanata: 1956 köré szerveződik.

Szakolczay Lajos már Szepesi költészetének kezdeti szakasza kapcsán felhívta a figyelmet annak „élményköltészet” jellegére, szociografikus elemeire. Ez a valóságmegközelítő, valóságleíró mód a költő három életműzáró kötetére szinte kizárólagossá vált. Azaz: költészetében az elbeszélés, a történetmesélés lépett előtérbe, s a prózai dikció vette át a hagyományos költői eszközök szövegformáló szerepét. Pontosabban egy hagyományos költői műfajt, műformát: a merev szabályok közé szorított szonettet idomította hozzá a vallomás prózai narratívájához. Ezáltal sajátos kettősség, illetve e sajátos kettősség drámája is jellemzi Szepesi utolsó három kötetének önelemző-emlékező „barbár” szonettjeit. Ezekben a költő megbontja a külső formát (melynek lehetőségeit korábbi verseiben, köteteiben oly gazdag leleményességgel használta és teljesítette ki), s színleg felszabadítja kötöttségei alól a szonettet. Vagyis a formafegyelemről mintegy az emlékezés, a közlés szabad áradására helyezi a hangsúlyt, s a költői képek burjánzása és a versmuzsika örvénylése helyébe a díszeitől megfosztott narrációt lépteti. Az alcímbeli, jelentése szerint ellentétes irányba tartó (egymást kizáró), ugyanakkor műfajjelölő pozícióba is helyezett két szó párosításával azonban egyúttal gátat is szab az emlékek korláttalan („barbár”) özönlésének. Vagyis a verset a szonett forma- és gondolatszervező tudatosságából, az utóbbira téve a hangsúlyt, ennek belső ellenőrzése alá helyezi. Hosszabb-rövidebb (vers)sorokba tördelt prózaversei így lehetnek afféle, műfaji kötöttségeik külső (forma)jegyeit elvető, ám a közlés, megjelenítés belső fegyelmét szigorúan érvényesítő sajátságos, a maguk szabta szabályokhoz igazított szabadversek, „szabad szonettek”.

Némi szerkezeti eltérés a három kötet között, hogy míg a Medvecukor kétszázhetvenhat darabjának címét a versek első sora adja, addig a Varázsfüvek és az 56 vers egyes darabjait külön címekkel – afféle „hívószavakkal” – látja el, ám azokat könyvei tartalomjegyzékében nem kötetbeli egymásutániságukban, hanem címük ábécérendjében tünteti fel (azaz a versek megváltoztatható sorrendjével mintegy második olvasatot is adva nekik). Az előbb említett prózai leírás azonban, észrevétlenül, minden esetben eleven látomásba fordul át, a megidézett múlt egyszer csak – túllépve önmagán – önálló életre kel; Szepesi prózamondatai szinte magukat emelik fel egy transzcendentális térbe, egy valóság fölötti valóságba. Amit Lengyel Balázs írt Szepesiről pályájája első harmadában, azazhogy „a kevés és pontos munkával kontúrossá tett élmény tartózkodó, lefogott szavú megmintázására törekszik”, gyakorlatilag három pályazáró kötetének „barbár szonettjeire” is fokozottan érvényes. Ez a gondosság, pontosság ad ugyanis hitelt a költő egész életművének (versei mellett gyermekverseinek, illetve esszéinek  és vallomásos prózájának, művelődéstörténeti búvárlásainak is), mely – akár a sebész kése – a (bőr)felszín által határolt láthatlan kiterjedések felé nyit utat a számára.

Szepesi pillanatképeit leginkább az aprólékos mikro-realizmus jellemzi. A megragadhatatlan gazdagságú részletek mondják, festik az egészet: a gyermekkor varázsvilága (maga a kötetcím, a Medvecukor is az ezerkilecszáznegyvenes-ötvenes évekbeli gyermekkor egyik attribútuma), a sokfelől, a család védőburka, a több nációból összeverbuválódott felmenők színes egyvelege, a helyszínek színpadi tarkasága, életének meghatározó s villanásnyi figurái, a falusi-kisvárosi élet mikrovilága, a háború vészjósló háttérképei, a háború utáni Budapest megtépázottsága és az időben mitikussá növekvő helyszínei, illetve „fekete pokla”, egy soproni kirándulás kósza emlékvillanásai, egy letűnőfélben levő világ örök-eleven statisztériája, az 1950-es évek nyomasztó légköre és díszletei, a kötet végén az 1956-os forradalom keretezte kamaszkor egész életre meghatározó tapasztalataival, tartalmaival. Szepesi magánvallomásai azonban – túl is lépve magukon – mozgalmas, eleven valóságot festő világmagyarázatok is egyben, melyeket a belőlük határozott kontúrokkal kirajzolódó távlatos, kisemberközpontú világkép is szentesít és hitelesít. Pontosabban, miként festőidolja a Gulácsy Lajos éjszakái c. korábbi esszévallomásában: „Mondatainak bizarr futamaival, szeszélyes indáival” az időt keresi ő is, s ez az idő költészetében mindnyájunk időtlenjével válik azonossá.