Kamondy László: Megdézsmált örömök

Kamondy Lászlót az Emberavatás-nemzedék tagjai között tartja számon az irodalomtörténet. Olyan íróként, aki Sánta Ferenccel, Csurka Istvánnal, Szabó Istvánnal és több, ma már kevésbé ismert alkotóval együtt szerepelt is a magyar próza megújulását jelző Emberavatás című antológiában (1955) – ellentétben a később ugyancsak közéjük sorolt Fejes Endrével és Galgóczi Erzsébettel, Hernádi Gyulával és Kardos G. Györggyel vagy Moldova Györggyel. Kezdetekkor Tóth László néven publikált, eredeti nevén jelent meg első elbeszéléskötete, a Fekete galambok is (1957), amelyet azonban csak hét év múlva követett újabb, a Megdézsmált örömök.

A késlekedés vagy inkább az irodalompolitikai késleltetés oka – még ha közben meg is jelent egy regénye, az alakok rendszerét és mozgásrendjét tekintve „kissé kiterveltnek” látszó, a „világnézeti konfliktust” elszigetelő (Juhász Béla) Apostolok utóda (1960) – a Fegyencek szabadságon című elbeszélése körüli botrányos vita következménye lehetett. A történet ideje 1956. október legvége, a helyszín N. város fegyháza, ahol a fegyveres katonák kiszabadítják ugyan a rabokat, ám közülük négyen – a postamester, a cigányzenész, a hentes és a pap – ahelyett, hogy hazamennének, kuglizni kezdenek a fegyőrök pályáján. Játékukat a jutasi őrmesterből lett foglár sem zavarja meg, beveszik maguk közé. Mivel azonban nem engedik, hogy igazságtalanul nyerjen, amaz pisztollyal kényszerítené vissza őket a zárkájukba. Erre egyikük ráveti magát, s úgy vágja egy cella sarkába, hogy talán – mint valamelyik társa mondja – „kampec” neki. Harmadnap hajnalán pedig „orosz páncélosok vonultak be a városba, s a foglyok nagy része rövidesen visszakerült a cellájába, ha nem szökött nyugatra”.

A novella alighogy megjelent (mégpedig az újonnan alapított Kortárs második számában), az 1953 előtti szektás, dogmatikus művelődéspolitikát követő Táncsics-kör hetilapja, a Magyarország (1957. dec. 4.) máris támadást indított ellene. A mű olyan érzéseket kelt, írta egy olvasójuk, „mintha az ellenforradalom győzött volna”. „Minden eszközzel akadályozzák meg új Irodalmi Újság születését! A múlt figyelmeztet! Ne engedjük visszatérni!” – követelte. A szerkesztőségi megjegyzés előbb „az Őrségváltás- és a Jud Süss-féle uszító filmeket” hozta fel elrettentő példának, „történelemhamisítással” vádolva Kamondyt, mondván, írásának ott lett volna a helye az Út és Cél című nyilas folyóiratban is. Az Élet és Irodalom szerkesztőségi cikke nem tud ugyan igazságot szolgáltatni az írónak, ám megvédi a vádakkal szemben, melyeket „semmiképp sem érdemel meg”. A társszerkesztőségnek, a lap szerint, meg kellett volna könnyítenie „Tóth László visszatérését arra az útra, melyet évekkel ezelőtt megkezdett, és amely a szocialista realizmus irányába mutat”. A polémia különös lezárultáról a Neue Zürcher Zeitung ad hírt A magyar írók kényszerzubbonyban című, Ellentmondások a Kádár-pártban alcímű cikkében (1958. jan. 10.). Úgy véli, a Magyarország megszüntetése kellett ahhoz, hogy a „békegesztus értelmében alapított” Kortárs „egy valamivel szabadabb tevékenység éráját” jelezhesse.

Kamondy nem érezte szabadabbnak a munkáját sem a hagyatékban fennmaradt, 1956-ról szóló írásai, riportnovellája (Karácsony után), illetve drámája (Csikorognak a szélkakasok) tanúsága, sem vallomásai szerint. Ezekből az derül ki, hogy 1956 és 1959 között meg akarta „szüntetni” magában az írót. Ez a gesztus mintegy követte azt az úgynevezett „elkülönítési elméletet”, amely az 1956 előtt és után indult prózaírók szembeállítását célozta, és két táborra – „csalódottak”, illetve „hitvallók” – osztotta őket (B. Nagy László). A régi és új novellák kötete, a Megdézsmált örömök is jellemezhető úgy, mint a következő, az Ádám apja (1968): a témák „a politikától a szerelemig” vezetnek (Juhász Béla), az elemzések „tudatos moralistára” vallanak (Kabdebó Lóránt). Visszatérő kritikusi vélemény, hogy korai alkotásai politikai érdekű eszmei irányokhoz kapcsolódtak (Fadöntés; Nyári délután; Találkozás; Az utolsó játszma). A szinte kisregény terjedelmű újabbak pedig – mint a cirkusz világát idéző Háló nélkül vagy az orvosok pénzéhségét és a betegek (jelen esetben egy szülő nő és férje) kiszolgáltatottságát, „megdézsmált örömét” karikírozó elbeszélés – az élethelyzetek hiteles festésére törekszenek. Beszédes című a Szemérmes ateisták: alakjait távolságtartóan, „nyugodt-kívülálló” módon szemléli, az elbeszélő nem jön indulatba, ha egy keresztelőért cserébe elfogadják a felajánlott lakást. Ahogy Juhász Béla elemzésében kifejti: az író „kisszerűségükben is emberként” becsüli alakjait, a megértésnek és a beleérzésnek azon a fokán, hogy egy kiöregedett férfinak egy gyermek cigánylány iránti vonzódása, reménytelen szerelme sem válik nevetségessé, torzzá (Kancsal tündér). Nagy szerepe van ebben a tájfestésnek, a természetleírásnak, amely idilli környezetet varázsol köréjük, hasonlóan a kötet nyitó írásához, a Hazatérő garabonciáshoz, amely az erőgyűjtést szolgáló, a csalódást feledtető szülőföld különös szépségű megjelenítése. Az otthoni tájban magára talál az író – méltatták kritikusai a lírai vallomást. A fegyencek „indulattalanul, érzelmetlen nyugalommal” való szemlélése után a kisember hétköznapjainak követése, számbavétele maradt. Az elbeszélésből 1993-ban tévéfilm készült Kenyeres Gábor rendezésében.