Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

A Mellettem elférsz családregény, egyúttal az útkeresés és önmegismerés mementója. Grecsó ekkorra már korábbi művei – a Pletykaanyu (2001), az Isten hozott (2005) és a Tánciskola (2008) – révén ismertté tette szülőföldjét. A kötet azonban minden eddiginél mélyebb betekintést nyújt az ezúttal csak telepként körülírt szegvári falu életébe. A regény elbeszélő főhőse középkorú, Budapesten dolgozó hivatalnok. Nevét nem ismerhetjük meg, ahogy addigi életrajzát sem. Csak telepi gyerekkorának emlékképei villannak fel prousti élességgel: a sárgadinnye és kenyér gyerekkori íze, szagok, mozdulatok, amelyek elkísérik őt a főváros idegen sokféleségébe. A férfi nem találja önmagát Pesten, munkáját feleslegesnek, mindennapjait üresnek érzi. Bénultságából csak egy trauma rázhatja fel: barátnője szakít vele, ő pedig a mardosó hiányérzet elől menekülve apai nagyanyja, Jusztika jegyzeteit kezdi olvasni. A dőlt betűkkel írt memoár a nagymama cselédéveihez, majd a család szegvári gyökereihez vezet vissza. A korábbi események a legendák ködébe vesznek, ám – ahogy a főhős felismeri – Jusztika memoárja a már nyomon követhető részleteket is meghamisítja. Mintha célja nem a valóság bemutatása, hanem a közös emlékezet kanonizálása lenne, egy szégyenfoltoktól mentes történet, amelyet a leszármazottak is megütközés nélkül olvashatnak. 

Grecsó narrátora nem nyugszik bele a „történelemhamisításba”. Kérlelhetetlenül jár utána, mi történt valójában. Kideríti, hogy apai nagyapjának bátyja, a családban csak bencés szerzetesként említett Benedek a bevallottnál sokkal méltatlanabb egyházi karriert futott, mely után titkolt viszonyba keveredett gyerekkori jó barátjával, Sadival. A családi múlt mívesen faragott szekrényéből sorra esnek ki a kisebb-nagyobb csontvázak. Nagyapák és nagyanyák szeretői tűnnek fel ötven év távlatából, egy-egy bekezdés erejéig vagy éppen hús-vér valójukban, ahogy az elbeszélő mániákus alapossággal keresi a valódi családtörténet még elérhető szereplőit. Az elbeszélő nyomozása közben megismerhetjük a telepet, ahol ólmos lassúsággal, egyformasággal telnek az évtizedek, a történetek ismétlődnek, ahogy a helyi munkás- és parasztcsaládok is ugyanazt a néhány keresztnevet örökítik tovább gyorsan haló utódaikra. Grecsó ezekben a tájleírásokban, a kimerevített pillanatok megkomponálásában remekel a leginkább. Magunk előtt látjuk a kendergyár mögötti áztatótavak holt vizét, a gyárkémény okádta füstöt, amely kesernyés pernyéjével az egész települést beteríti és betegíti, a szamarak vontatta helyi kisvasutat. A telep barátságtalan, zárkózott hely – íratlan szabályai a falu határán kívül nem érvényesek, de a külvilág történései sem tudnak igazán hatást gyakorolni a helyiekre, legyen az világháború vagy kommunista hatalomátvétel. A regény egyik legerősebb, érzékenyen megformált részlete Benedek és Sadi szerelembe forduló barátságának titkos krónikája is, amely nem csak a kapcsolat küzdelmeit, de a telep reménytelen, monoton létét is felkavaró erővel ábrázolja.

A kötet szerkezetileg jól áttekinthetően két nagyobb egységre osztható, az elsőben az apai, a másodikban az anyai nagyszülők „hivatalos” és apokrif múltját dolgozza fel a narrátor, aki nehezen hihetően intim részleteket is megtud az ősök hálószoba-titkairól. A harmincas éveiben járó hőst nem csak a honvágy, hanem az önmegismerés vágya is hajtja a múlt feltárásában: mennyire határozza meg lényét felmenőinek genetikai hozománya, az emlékek és eltanult szokások? Mit jelent mindez az örökség saját életére nézve? Az eltűnt idővel való elkerülhetetlen szembesülést már a kötet két mottója is jelzi – mindkét mondat Kassák Lajostól származik, tizenegy év eltéréssel: „Nincs bennem semmi a múltból” és „(A) múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza”. A könyv gyenge pontja lehet azonban, hogy éppen a jelen kérdéseire nem kapunk választ. Mindaz, amit Grecsó hőse megtud a múltról, nem hat ki saját életére. Mint azt a regény több kritikusa is megemlíti, a narrátor jelenének ábrázolása sablonos, tettei ötletszerűek, nem érezni mögöttük mélységet. Nem érthető, hogy a barátnőjével való szakítás után miért kezd prostituáltakhoz járni, miért akar szerelmet érezni egyikük, egy vázlatosan megformált, szinte arctalan nő iránt, aki láthatóan idegenkedik tőle. „Alapvetően a regény mindkét terében (a városban és vidéken egyaránt) valahogy idegen és otthontalan az elbeszélő (és az olvasó is); gyakran sematikus fordulatokkal, forgatókönyvbe illő, lapos dialógusokkal és esetlen helyzetekkel, karakterekkel kell szembesülnünk az olvasás során" – jegyzi meg László Emese. Urfi Péter pedig arra figyelmeztet, hogy „Az elbeszélő személyisége csak ritkán mutatkozik meg az elbeszélés nyelvében, az írásmód (egy-egy elejtett tájszót kivéve) nem egyénített, nem jellemzi a főhőst.”

Különös az a kettősség is, ahogy Grecsó hőse a múlt szálait kezeli: egyes családtagok tetteiről, sőt gondolatairól is tűpontos állításokat fogalmaz meg, amire a naplóbejegyzések, de még a volt szeretők, barátok visszaemlékezései sem adnának elég bizonyosságot. Apjának tragikus élettörténetével ehhez képest sokkal rövidebben foglalkozik, anyjának és öccsének pedig egy-két félmondat jut csupán. Mintha a közvetlen felmenők sorsa már nem befolyásolná a jelent – vagy éppen fordítva, olyan nagy befolyást jelentene, amit nem szabad bevallani. Titokra, a valóság és a fikció közötti határ szemérmes megőrzésére utal az is, hogy Grecsó Krisztián – bár regényéhez még családfát is készített – nem árulja el hőse keresztnevét, a családtagokat pedig kizárólag az ismétlődő telepi keresztneveken említi. Sejthetjük, hogy a regényben körülírt vezetéknév – a szlávosan hangzó, idegen nyelven görögöt jelentő szó – mi lehet a valóságban, ám a megfejtés már kivezet a szépirodalomból.