Mándy Iván: Mi az, öreg?

A hetvenes évek végén egy interjú-kérdésre, hogy mi pályája epicentruma, ezt válaszolja Mándy: „Hát… talán a Mi az, öreget tudnám mondani… ez az anyag volt számomra mindig a legdöntőbb, a legfontosabb” (Mezei). Másutt is említi, hogy folyvást az önéletrajzát írja, ugyanakkor a Fabulya feleségei (1959), A pálya szélén (1963), az Előadók, társszerzők (1970) szinte szociografikus hitellel jelenítik meg a kor történelmi, társadalmi szituációját, a miliőt, a beszédet. A hetvenes évek termékeny évtizedének művei, a külföldi megjelenések (cseh, lengyel, német, orosz, francia, később angol nyelven), ha lármás sikert vagy megérdemelt nemzetközi elismerést nem is, tehetségéhez méltó rangot vívnak ki számára. Ezen írások ismeretében vált nyilvánvalóvá, hogy a huszadik század második felének lételméleti problematikája - a modern személyiség totális válsága - „privát” történeteiben világirodalmi színvonalon jelenik meg. A Mi az, öreg? c. kötet  nyolc írásában („novellafüzér”, „olyan hosszabb lélegzetű” – Mándy), az életanyag, a modellek azonosak: a szülők, a gyerek, a befutott író, a törzskávéház „kisasszonyai”, a kórház lakói, szomszédok, újságírók. Műfajmegjelölés nélkül jelent meg, a szakirodalom bizonytalan, általában novellacsokornak tartják: „feloldja a regényszerűség és a novellaszerűség közti határokat” (Kulcsár Szabó). Maga az író is hajlamos volt egyszerre külön-külön és egyben is látni írásait: regényeit időnként részleteikben újrapublikálta, novelláiból regényeket gyúrt össze (Tájak, az én tájaim; Mi van Verával?).

A könyv rokonságban áll az önéletrajz, a memoár műfajával is. A címadó elbeszélés harmincnégy kis oldalból áll, a szerző alteregója, Zsámboky János a narrátor. Az egyik szüzsészál lineárisnak tekinthető, arról szól, hogy Zsámboky reggeli készülődése után buszra ül, megérkezik a kórházhoz, az udvaron megpillantja apját. Ennyi az egész külső történés, de a fölidézett vagy elképzelt jelenetekből, gyötrő vitatöredékekből több lélektani dráma kitelne. Bekezdésenként, soronként változik egy vagy több epikai alapelem (hely, idő, cselekvés, szereplők) és a beszélő személye – mindenféle idéző konvenció (a „– mondta”, „– kérdezte” stb.) mellőzésével. A közlésmód is pergőn váltakozó párbeszédrészlet vagy elbeszélésszilánk, sosem a régről ismert (Proust-, Joyce-féle) terjedelmes belmonológ vagy tudatáram.

„A kád szélén kuporgott… Mit kell itt végiggondolni? Bemegy apához, beviszi az almát meg a citromot… a limonádéhoz… Amint megkapja, elkezdi hajszolni Schlemmert… A többieket egyszerűen ki kéne hajítani… Ezek nem ápolók, öreg!” Ezek az indítómondatok. A lehető legkevesebb kifejtés, csak jelzések, főnevek helyett személyragok. Ki kuporgott a kád szélén? Hova megy be? Mikor történik mindez…? „Apa nem jöhet ide vissza… Anya más… Nem túrja szét a kéziratomat… Beszélni kell a professzorral.” A talányosnak tűnő, összetéveszthetetlenül egyéni, szűkszavú szöveg a második oldalra gazdag információkomplexum: hat helyszín, ugyanennyi szereplő, együtt a múlt, jelen és tervezett jövő idő („nem jöhet ide vissza”), adott az elbeszélő megoldhatatlan konfliktusa. Gyakori a teljességgel váratlan, groteszk képpel való érzékeltetés. Az emeleti ablakpárkányon remegő öngyilkosjelölt: „Akárcsak egy furcsa növény abban az áttetszően tiszta fényben.” A bőbeszédűséghez, az összefoglaló elmondáshoz képest valóban radikális a „kihagyás”. A nézőpontváltásokból adódó dinamizmus már fokozhatatlan. (A filmekben ezt az eredményt a vágásokkal érik el.) Az olvasótól a mű figyelmet és alkotó közreműködést vár el. A módszer Mándynál egyidejű a francia és német új regény formálódásával (Beckett, Duras, P. Handke) és korábbi a szűkszavú (Carver, McCarthy) vagy áradó szövegű (Th. Berndhard, B. E. Ellis) minimalista mintáknál.

Központi figura, „mindennek a kulcsa” az apa. „Rengeteg mindenre vállalkozott… majd mindezek eltűntek, és újra kezdett.” Bonyolult személyiség, kedélyes társalgó, az emberek gyorsan megkedvelik, miközben a hozzátartozóival kíméletlen közömbösséggel bánik, mintha nyoma sem lenne benne empátiának, csak a saját pillanatnyi érdekei mozgatják. Képzelődik, hazudozik és „mindenkit kifoszt” anyagi és lelki értelemben. Amikor a fiát az édesanyja hazahozza a balatoni nyaralásból, az állomáson várja őket. A feleségét „felpakolta egy konflisra és a nagynénjéhez irányította”. A gyereket magához veszi, megkezdődnek Jánoska hányattatásai: apa női, olcsó szállodai szobák, pesti külvárosi utcák, presszók, menedéknek pedig maga a csoda, a mozi… A fölnőtt Zsámboky János fásultságán, kétségbeejtő tétovaságán átüt a talán mindőnk által átélt gyermekkori szorongás a nem ismerttől, a kiszámíthatatlantól – vagy az, mikor attól félünk, akit szeretünk. Ezt a reménytelen csapdahelyzetet érzékelve az olvasóra „névtelen veszélyérzet telepszik” (Ács Margit). Figyelemre méltó a pályatársak, tanítványok vélekedése. Több generáció Mándy-élményét sommázza Esterházy: „Halk, udvarias – és nagyon veszélyes. Kegyetlen, ha csöndes is… Mint a természet.” Vagy Tandori: „Valami olyan világot tud a kisujjából... amit rögtön túlélni kell.” Látszólagos semmiségek a történet szintjén, szenvtelennek álcázott, időnként keatoni humorú előadás – és megrázkódtatás az olvasóban. E kettő távolságából adódó óriási feszültség a Mi az, öreg? különös értéke. „Remekmű… valósággal belebetegedtem, mire végigolvastam… a halál üresre söpörte a családi otthont. És a szülők most kezdenek igazán élni. Gyermekük életében.” (Gáll)