Szász Béla: Minden kényszer nélkül

A Szombathelyen született és emigrációban, Norfolkban elhunyt szerző a múlt század harmincas éveinek elején a költészettel jegyezte el magát. Olyan költőkkel kezdte pályafutását, mint Weöres Sándor, József Attila. A könnyen jött irodalmi sikerek „elkényeztették”. Párizsból hazaérkezve a Sorbonne-on megismert nyugat-európai kommunista eszmék egyenesen az illegális kommunista mozgalom felé sodorták, az első verseivel, fáradság nélkül „megszerzett babérokat” nem értékelte kellően, és gondolkodás nélkül odadobta az illegális kommunista párt szolgálatáért. Élete végén úgy gondolta, feladatául inkább az irodalmat kellett volna választania, semmint a politikát. Bár nem egykötetes szerző, hiszen például Penelopé és a lovag címen kisregénye jelent meg Kölnben, s számos műfordítása is ismert spanyol nyelvről, legnagyobb hatású írása mégis a Rajk-per történetét feldolgozó Minden kényszer nélkül, mely akár Kazinczy Ferenc Fogságom naplójával rokoníthatóan dokumentarista, a börtönregények sorába tartozó emlékirat. A könyv 1963-ban jelent meg Brüsszelben Vincent Savarius álnéven, s aztán a világ nagy nyelveire lefordították; németül és franciául még abban az évben, angolul pedig 1971-ben, Londonban is napvilágot látott. Hazánkban azonban évtizedekig nem adhatták ki. Elsők között tárta a világ elé a magyarországi kommunista diktatúra, ezen belül is annak erőszakszervezete, az ÁVH mindennapi működését, a kommunista párt és a rendőrség összefonódásának valós természetét, a bíróságoknak az állampárt akarata alá rendelését, befolyásolását. Az emlékirat az első leleplezése volt annak, hogy Magyarországon és a többi szovjet csatlós országban az államcsínnyel végrehajtott hatalomátvételt követően lezajlott koncepciós pereket egyetlen központból, a helytartók erőszakszervezetének bevonásával, magas rangú szovjet titkosrendőrök és politikusok rendezték.

A könyv a Rajk-per törvénytelenségeinek döbbenetes és tárgyilagos krónikája, fedezete a szerző bűntudata, hogy ebben az embertelen gépezetben egy kis fogaskerék szerepét töltötte be, felelősséggel tartozik az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményekért. Lebilincselő az író hűvös objektivitása, amellyel az átélt iszonyatot ábrázolja, a letartóztatás pillanatától kezdve a magyar és szovjet kihallgatói vezette kegyetlenségeken át a törvénysértő ítéletig, a börtönbeli szenvedésektől a szabadulásig. Az írás dokumentarista alaposságú, nélkülöz minden indulatot. Akkor is higgadt, amikor a lehető legaprólékosabban ecseteli az elbeszélő kínzásának legelviselhetetlenebb pillanatait, a körmönfont „zsarlatásokat”, a mindennapi gyötrelmeket és szenvedéseket. Pontos látleletét adja az ÁVH-nak az emberrel szemben folytatott, mindent megtörő fizikai és pszichikai hadviselésének, a megveretések szisztematikusságának, gondosan fejlesztett koreográfiájának. Amely végső soron egy célt szolgált, hogy az egyedből előregyártott elemet „csiszoljon”, s könnyedén az elképzelt építménybe, a „helyére” illeszthető legyen. Minderről szinte egykedvűen számol be a könyv, konstatálva, hogyan veszti el tájékozódását az egyén, hogyan mállik le róla minden tartás, válnak lényegtelenné az erkölcsi megfontolások. S hogyan válnak elsődleges létkérdéssé a tízperces alvások, a délelőtti híg rántott leves. Elképedve szembesülünk a testi borzalmak, a botozások, a verések, az árammal kínzások részleteivel, az emberi test és szervezet lépéséről lépésre történő romlásával, fizikai megsemmisítésével. Ugyanakkor drámai erejű a kijózanodás, a Rajkkal való szembesítés, amikor mindketten tudják, az út végére értek: nincs már más hátra, mint a két volt évfolyamtárs megbocsátása egymásnak.

Mindez azért is különösen fontos, hiszen Szász Béla volt a Rajk-per egyetlen túlélője, aki sohasem ingott meg és nem vallott Rajk László ellen – talán ezért is mondhatta özvegye kérésére Rajk újratemetésén a vádlott-társak nevében a búcsúbeszédet. Miközben az ÁVH professzionális gépezete szinte megsemmisítette a fizikai létét, az emberi testet, esetében a tartást mégsem sikerült felőrölnie, az utolsó erkölcsi tartományt nem sikerült felszámolnia. „[N]em ismerhettem az ÁVH végső célját, tehát csupán egyetlen ésszerű igyekezetre szorítkozhattam: hogy testi és lelki egyensúlyomat, már amennyire tőlem telik, megőrizzem. […] mégha több ételhez és alváshoz jutok is, lelki egyensúlyom inogna meg, mert annak felelőssége, hogy hurkot vetettem mások nyakába, mindenképp túllépné morális teherbírásom határait.” Szabadulása után orvosai elszörnyedve állapították meg, hogy az elszenvedett sérülésekbe bele kellett volna halnia; az élettel lényegében összeegyeztethetetlenek a többszörös bordatörések, a rosszul összeforrt csontok, a kilenc napon át tartó egyhelyben állás, az éheztetés és az alvásmegvonás szinte földöntúli kínja és pokoljárása.

S mindeközben az elbeszélés drámaisága ellenére szinte rejtői humorral és iróniával oldódik. Mert maga a valóság volt szürreális, azzal a szerény megjegyzéssel kiegészítve, hogy ebbe ott és akkor százak, ezrek haltak bele „A nyomozó, mint az óraingát, két térde között lengette gumibotját, és akárha nem hallaná feleletemet, nyomatékosan megismételte: – Mit üzent az a Wagner? – Aztán a testes fiatal hangja csattant fel: – Mikor szervezték be az amerikaiak? […] Tiltakozó válaszomra mindannyian megrohantak, aztán újra kérdeztek, újra megrohantak, végül letepertek, hogy a talpamat vegyék kezelésbe. Valamiképp leráztam őket, mire egy ötödik férfi segítségével, aki addig nézőként csak a fal mellett lapult, becsavartak a szőnyegbe” (az 1989-es, Bp., Európa-kiadás fülszövege).

Utóbb Szász Béla azt mondta, hogy sokkal jobb forgatókönyvet tudott volna írni a kihallgatóinál; a Minden kényszer nélkül erre a bizonyíték.