Markó Béla: Mindenki autóbusza

A JAK-füzetek 43. darabjaként megjelent Mindenki autóbusza száz szonettje nagy feltűnést keltett a korabeli magyar irodalomban. A formabontás korábbi gyakorlata, az autonóm alak­zatteremtés programja után, úgy tűnhetett, hogy egy már évszá­zadok óta meglevő, zárt formába költözött az erdélyi Markó Béla. Az „új” forma, a szonett kitüntetett szerepe, összefüggésben egyéni és közösségi létérzékelésének hétköznapi tapasztalataival, azon költői felismerések következménye lehetett, amelyek a költői hagyomány, a lírai személyiség és személyesség, a költői kommunikáció felértékelődésével függenek össze. Emellett a „zárt formában meglelt szabadság modellje” – ahogy egy Kántor Lajosnak adott interjúban fogalmaz, tehát a szabadságvágy és a kényszer (a romániai hatalom nem tolerálta a formabontást), a rendteremtő és teljességkereső szándék, de talán a művészi próbatétel varázsa is késztette Markót – Kosztolányit idézve – a formai kötöttségek kényszerével „gúzsbakötve táncolni”. Szonettjei megőrzik a hagyományos petrarcai oktáva-szextett szerkezetet, a tizennégy sor ehhez igazodó kettős rímrendszerét, azon belül szabadon variált rímképlettel, az ötös vagy hatodfeles jambust és a csattanószerű verszárlatot. Emellett általában még a műforma azon követelményének is megfelelnek, amely szerint a szonett mélyszerkezetében a dialektikus ellentételezés (tézis-antitézis-szintézis) érvényesül. Ugyanakkor e kötöttségeken belül a korábbi szabadversei­hez hasonló természetes spontaneitással hullámzó, laza versbeszédet teremt a költő.

A szonett hagyományos drámaisága a Markó-versekben is jelen van, de nem egyszerűen a szerkezeti, strófikus osztottság velejárója; egyúttal a lírai én belső vívódásának, gondolati küzdelmének nyelvi, ritmikai megjelenési formája is. A szétbonthatatlannak látszó versegységekben gyakori tematikai, képi ellentétek, kettőségek, paradoxonok (Alvókat visz a vonat) jelzik, hogy a látszat és a valóság, az eszmény és a valóság, a művészet és az élet szétválásának, szembenállásának létélménye egyik meghatározója e költészetnek. Mint ahogy az önismeret problémája is. Az ön­vizsgálat igénye azonban most már leplezetlen személyességgel társul, a számvetés, az addigi életút és pálya felmérése látszólag közvetlen, alanyi vallomásossághoz vezet (Hány életünk volt; Magamat tovább írom; Írtam én is a csirkeház mellől). Természetesen Markó lírai személyisége és személyessége nem azonos már a 19. vagy akár 20. század számos ismert költőjének romantikus közvetlenségével, felstilizált lírai énjével, azok öntudatos vallomásosságával. Olyan megalkotott, megformált lírai személyiségek beszélnek a versekben, amelyek nem függetlenek az alkotó valóságos énjétől, élményeitől, ugyanakkor szükségszerűen nyelvi konstrukciók. Megnyilatkozásaikban, bár rendre szembesülnek a lírai én integritását megkérdőjelező modern, sőt posztmodern tapasztalatokkal (Valószínűtlen utazó), nem mondanak le a személyiségválság meghaladásának szándékáról, az individuum egységének, épségének, tisztaságának megőrzéséhez szükséges erőforrások felkutatásáról és felmutatásáról.

A Szonettkalendárium negyedik darabja, az Ősz c. vers ennek egyik lehetőségét az individuális szférából kilépve, a szűkebb-tágabb közösséggel való azo­nosulásban jelöli meg: „Napodat földed már körbeforogta, / beérett, ím, a gondolat s a forma, / és társaiddal végképp egybeforrva, / szőlőszem­ként hullasz a közös borba.” Ugyanez a gondolat kap monumentálisabb kibontást a kötet zárásaként olvasható Költők koszorúja c., 1988-ban írott szonettkoszo­rúban, amely Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig tizennégy portréversben és egy Mesterszonettben foglalja össze Markó klasszicizáló „fordulatának” legfőbb üze­neteit. A költőelődöket megidéző ciklussal maga is hitet tesz a nemzeti múlt örökségének megtartó ereje, a sorsközösség és a hagyományos magyar költőszerep vállalása mellett. A lehetetlen körülmé­nyek ellenére alkotó, az Istentől való elhagyatottság, az ország szét­hullásának, a magyarság romlásának képzeteivel illúziótlanul szembenéző, a szorító megkötöttségek ellenére a „szabad lehessen, éljen emberül” eszményét fel nem adó, művészetével megtartó erőt jelentő költői példa formálódik meg a versekben, és összegeződik bravúrosan a Mesterszonettben.

A drámai vagy drámai lüktetésűek mellett a Markó-szonettek másik alaptípusa elégikusnak nevezhető. Míg a drámainál a vívódó, küz­dő, nekifeszülő költői magatartás a meghatározó, az elégikusnál a sztoi­kusan szemlélődő. A múló idő, az évszakok körforgása, a természet jelenségei, élőlényei, a szerelem – szinte minden alkalmat ad a lírai én számára a megállásra, a higgadt, emelkedett körültekintésre, a lényegkeresésre, és az önerősítő erkölcsi értékjelképek megalkotására: „Házunk előtt a körtefa hibátlan / és teljes, mint a mindenség maga […] ha nap süti, ha vihar lengeti, / önmaga úgy is: törzsben és gyökérben / a törvény, mely mozgatja, nem a szélben!” (Feljegyzések egy boldog körtefáról). Drámaiság és elégikusság alkalmanként együtt is jelen van a szerelmes versekben. A férfi és a nő örök egymásrautaltsága, az egymásra találás ellentmondásossága, a má­sik önző kisajátításának vágya kap leginkább hangot ezekben a versekben. Kevésbé a szerelem, a szexualitás érzékien szemléletes megjelenítésére törekszenek a szonettek, inkább a vágyak, érzelmek bonyolultságának, a kapcso­lat egzisztenciális mélységének megragadására és kifejezésére (Ne szeress!; A hiány szonettje; Mennyit reméltél). A Szerelem ezekben a versekben időnként a legkülönbözőbb értékek szimbolikus érvényű gyűjtőfogalmává, a létezés, első számú princípiumává válik. A Szétszedett világ c. versben például a lényeget, az élet értelmét kereső, ezért a kihűlő világát széjjelszedő lírai én attól tart, „s most fű, fa, virág, minden meg fog halni, / mert nélküled nem tudom összerakni”.