súgó szűrés
keresés

Kulcsár Ferenc: Mindig

Szerző
Kulcsár Ferenc
Kiadás éve
1993
Műfaj
vers
Kiadás helye
Dunaszerdahely
Kiadó
Lilium Aurum
Oldalszám
152
A szócikk szerzője
Tóth László

Amikor az első versével 1967-ben, majd a fiatal szlovákiai magyar poéták Egyszemű éjszaka (1970) antológiájában bemutatkozott Kulcsár Ferenc Mindig című verseskötete 1993-ban megjelent, a költő már túl volt pályájának első negyedszázadán, melyből 2018 tavaszán bekövetkezett haláláig még ugyanennyi volt hátra. De más tekintetben is pályája középpontjában helyezkedik el – gyermek- és válogatott versgyűjteményeit nem számítva – Kulcsár sorrendben ötödik verseskötete, melyet később még ugyanennyi követett. S abban az értelemben is középponti helye van korán lezárult életművében e kötetének, hogy többszörösen is fordulatot jelent pályáján (a mindig is rendkívül tudatosan építkező költő nem véletlenül adta összegyűjtött verseinek is ugyanezt a címet 2013-ban). S ez akkor is így van, ha szinte semmilyen kritikai figyelem nem kísérte (sem Szlovákiában, sem Magyarországon), hiszen abban az átmeneti időben jelent meg, amikor már erősen szétbomlóban voltak az irodalom és irodalmi-kritikai élet, valamint könyvterjesztés addig megbízhatóan működő intézményes formái, ám a helyükben még nem alakultak ki újak, aminek következtében mások mellett ez a kis könyvecske is megméretlen maradt (lehet, Magyarországra el sem jutott). Kivételt képez ez alól Vilcsek Béla Kulcsár egész addigi pályáját áttekintő kései, nagy ívű összegzése 2017-ben, mely a Mindigre mint a költő „meghatározó” művére tekint.

Ez a kötet ugyanis valóban a teljes paradigmaváltás könyve Kulcsár pályáján, mely költészetének nem euklideszi szakaszát, szemléletének, nyelvének az addigi némelykori sallangoktól való megtisztulását, végletes letisztulását jelenti. (Lényegében ezt a tartalmi-szemléleti/nyelvi, illetve stílusváltást vetítette előre Kulcsár előző évben megjelent, Imádságok című esszé- és reflexiókötete is.) Másfelől azonban a Mindig bizonyos értelemben visszatérés is a költő egyik legkorábban elhíresült, pályájának még a legelső szakaszát jelző verséhez, Az idő hallgatásához, a semmivel szembesülő ember képéhez, kozmikus magányához: „Az ember ez az ember az ember / kozmoszban alszik kozmoszban ébred / s oly magányos mint a Föld / míg üres tenyerében tartja jobb szemét / és kézfeje mint az állaté / és lábfeje mint az állaté // Mióta hallgat így.” A Mindig fiktív lírai hőse is ugyanígy a semmivel néz szembe, a kanti transzcendentálissal méri magát. Élete permanens köztes-állapotban, afféle „anyaöl és anyaföld” (Között) közti „tündöklő hontalanságban” (Otthon) telik el. Szemét önfeledten a végtelenre (Nélkül), a „szellemi egek”-re veti (Megnevezhetetlen), élete a háromidejű, háromdimenziójú létezés szinkronitásában ölt testet. S erre a semmibe vetett emberre a világűr hidegéből a maga képére formált Isten arca néz vissza, a teremtőé és a teremtődőé, mert lennie kell valakinek a teremtés káprázata mögött (Lyuk), aki által életünk a létbe tart (Ünnep II.). Kulcsár Ferenc számára ezekben a versekben a nyelv többé már nem béklyó – mintegy kilép belőle, elegendő „egy tűhegynyi elmozdulás”, s máris a „létnyelv” közelébe jut (Létnyelv), mely a „véleményalkotás” helyébe a „megírhatatlan élet” (Tűz) megragadásának, az „elhelyezhetetlen elhelyezésének” (Vérverejték), a „kimondhatatlan kimondásának” (Öröm) belső kényszerét lépteti. A Mindig versei kétségtelenül már a Simone Weil-i „teljes és végletes” alázatra utalnak. A hallgató idő világűrbe vetett – lemeztelenített, díszeitől, cikornyáitól, testétől megfosztott, „mezít-kéz mezít-has mezít-láb” – embere itt már szótlanul szól, a csend egyetemes hangján. S ezzel a csenddel ragyog fel az igazi szépség, a létezés szépsége, s ebben a csendben testesül meg az egyetlen igazság: a létezés igazsága. A létezés pedig maga a szabadság. Ez az ember fontos dolgokat tud, mint aki meghallott valamit a „kezdet szavából”, megsejtett valamit „a lélekbe írt első tudás / testvéri csöndjéből s melegéből” (Ez), s őriz magában valamit a forrásból, aki által hozzánk „az egész világ beszél / a villám, a fű, a szivárvány s a szél…”

A Mindig egyúttal az istenhit könyve is; nem vallási, teológiai, dogmatikus, hanem filozófiai-gondolati értelemben. Kulcsár gondolkodásában, verseiben, írásművészetében, e kötetétől kezdve – református létére – egyre inkább a katolicizmusnak a világot mind horizontális, mind vertikális értelemben átfogó egyetemességeszménye teljesedik ki. S ha Tőzsér Árpád olyan „par excellence költőnek” írta le őt ez időben, aki „akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le”, aki „egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta”, aki „a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával”, nemcsak visszamenőleges érvénnyel volt rá igaz, hanem egyúttal költőnk élete-életműve további alakulásának mozgató erejét és leendő mozgásirányait is előrevetítette.

Irodalom

Tóth László, Amit a kultúra mondat velünk. Vonások a hatvanéves Kulcsár Ferenc arcképéhez, = Uő., Amikor az író olvas. Előadások, értelmezések, vallomások. Dunaszerdahely, 2016, Vámbéry Polgári Társulás.

Tőzsér Árpád laudációja Kulcsár Ferenc Az idő hallgatása c. kötetéről, A Madách Imre irodalmi díj 1991-ben. Irodalmi Szemle, 1992/8.

Vilcsek Béla, A szív, a lélek és az értelem. Kulcsár Ferenc tündöklő hontalansága, = Uő., Hármaskönyv. Kulcsár Ferenc – Tóth László – Varga Imre, Dunaszerdahely, 2017, Szlovákiai Magyar Írók Társasága.