Jókai Anna: Napok

Korai regénykísérletek (4447, 1968; Tartozik és követel, 1970) után a Napok nagyigényű vállalkozás, az újszerű „lélekregény” kísérlete, hatszáz lapos „tudatáramlás”. A szaggatott mondatok és „tudatvillanások” ebben az esetben egy több évtizedes életutat követnek végig: a kisded első élményeitől a világgal való megismerkedés fokozatain át a kamasz tudat gazdagodásáig. Ahogy a kezdetben primitív fogalmaktól és képzetektől eljut odáig, hogy valóban megismerkedjék a család, a szülők, a politika szereplőivel, az ország állapotával, a „lélektörténet” fázisai szinte koncentrikus körök módján gazdagodnak. A kommentár nélküli cselekedtetés és beszéltetés (melyet a narrációs technika, azaz a főszereplő monológja tesz elkerülhetetlenné) szokatlanul nagy terhet ró az íróra. Minden beállítást és ítéletet, állásfoglalást és jellemzést a főhős szempontjához igazítva kell szcenírozni a belső monológ vagy a dialógusok részeként. Magának Oláh Viktornak, az első személyben elbeszélő főhősnek a figurája nemcsak azért talányos, mert végig ő beszél, tehát szerzői megszólalás nem segít az eligazodásban, hanem azért is, mert Jókai Anna mindenféle sablontól mentesen, előzetes feltevések és kivehető szándékok nélkül mozgatja és beszélteti hősét, aki ennélfogva nem is nagyon képviselhet bármiféle objektívnek tekinthető jelentést. Még az sem dönthető el egykönnyen, hogy egyedi-egyéni vonásai a meghatározóak, vagy inkább átlagos befogadója, elszenvedője hol az irredenta eszméknek, hol a szocialista világmegváltásnak. Nem kerülhető meg a regény egyik legkényesebb kérdése: egy ilyen átgondoltan komponált és nagyszabású mű nem olvasható-e a magyarság históriájaként? Vajon Oláh Viktor nem a ’40-es évektől 1972-ig terjedő időszak történelmének, s ennek kapcsán magyarságának krónikása? Jellemzően magyar típus-e Viktor? A kérdésre roppant nehéz válaszolni. Például a regény elején a nacionalista, irredenta hazafias buzgalom (mely utóbb katasztrófába sodorja az országot) nemcsak a magyarság óvatlanságát tükrözi, hanem egy 10-12 éves kisfiú befolyásolhatóságát is a visszacsatolások mámorában. Ennyiben mégiscsak a magyarság jelképes képviselője Oláh Viktor: a magyarság félrevezetettségét, illetve ennek okait tekintve is. A trianoni igazságtalanság, a Magyarországot kíméletlenül sújtó döntések nélkül sem az elbizakodott és agresszív „Mindent vissza!” jelszónak, de az antiszemita propagandának sem lehetett volna sikere. Viktor tévedése, a magyarság manipulált, olykor bűnös magatartása ugyan nem menthető fel, ám a kényszerpályára sodró körülmények nélkül mégsem magyarázható. Hősünk tehát valóban lehet a magyarság tévedéseinek és mulasztásainak hordozója, de viselkedése legalább ennyire a kollektív megalázottság következményeként is értelmezhető.

„A könyvtárba, ahol a főhős, Oláh Viktor dolgozik, gyakran betér egy bolond. […] Kérem szépen a nagylexikont – mondja –, kigyűjtöm az emberiség sebeit.” Lényegtelennek látszó, pár mondatos epizód ez a több mint hatszáz lapos könyv áramlásából, az olvasónak mégis újra és újra eszébe jut. Mert az egész regényen végigvonuló, olykor már-már érdes irónia jegyében summázza a ~ hangnemét és mondandóját. Jókai Anna, akiben a kritika előző művei alapján is az élet veszteseinek ábrázolóját, az emberi elesettség íróját látta, ezúttal az utóbbi négy évtized sebeit, kudarcait, emberi, erkölcsi, eszmei útvesztőit mutatja be férfihőse tudatába helyezkedve. Már csak ezért sem vonhatjuk ki magunkat teljességgel a főszereplő hatása alól, már csak azért sem tagadhatunk meg tőle bizonyos együttérzést, mert a sajátos, egybemosó előadásmód, a hős tudatának mozgása magával sodor, részvétre sarkall. Esemény, elmélkedés, párbeszéd, asszociáció, kommentár váltogatja egymást sűrűn, s ezek sajátos vegyülése adja a ~ teljesen egyéni epikai atmoszféráját. A nagy terjedelem, az életrajziság, a nevelődési regény modelljéhez való közelítés hosszadalmassággal, elnyújtottsággal fenyegetne, holott az előadásmód éppenhogy tömör, valójában szűkszavú. A rövid, ropogva-kattogva sorjázó mondatok Viktor észjárásának gyors váltásait fejezik ki, az egymást követő benyomások szakaszosságát, de talán a világra csodálkozó kisfiú látás- és gondolkodásmódjának nyomait is őrzik. A nézőpontkettőzés is szerencsésen siet a sajátos elbeszélő modor segítségére: az író és a főhős ingerültsége közös, s a szaggatott, csapongó elbeszélés; az, hogy nem tud elidőzni a részleteknél, nem tud elmélyülni a tárgyi vagy lélektani festésben, idomul ehhez a türelmetlenséghez. Ezért veszi át a hagyományos lélekrajz, jellembemutatás szerepét a stílus, a mondatforma, az elbeszélő modor. „Könyöröghetnék, az nem olyan megalázó, mint vadidegenek elé járulni és ott könyörögni, nekem családom van, kérem, akkor tartsa el, van munka, fogja meg a zsákot, vagy menjen el építkezésre, és voltaképpen ez is igaz, csak én nem bírom, egyszerűen harmincéves fejjel nem lehet átállni, miért nincs isten, miért nincs semmi, se barát, se szerelem, se eszme…?” Ennek az elbeszélő modornak a következménye, hogy a főhősön kívül szinte minden figurát csak a Viktor felé fordított oldaláról ismerünk; nem látunk beléjük, jelzésszerűek maradnak. Elemző ábrázolás helyett viselkedésük közvetlen megnyilvánulásaival szolgálnak háttérül. A hagyományos pszichológiai megközelítés ellen munkál a nyílt vagy rejtett ellenszenv, irónia is. Kezdetben a gyermek naiv szemléletén mosolygunk, s egyúttal a környezet képmutatásán, kisszerűségén. A felnőtt Oláh Viktor elbeszélését át- meg átszövi a kívülállásból és nem egyszer fölényérzetből támadó irónia; legtöbbször azonban a szerző iróniája kíséri Viktor viselkedését, cselekedeteit. Ez az irónia teszi az olvasóra azt a nyugtalanító és elidegenítő hatást, mely tudatosító és mozgósító, pozitív erővé válhat. A fáradtság és kiábrándultság még nem hitetlenség. „A feladatban vagyunk egyenlőek, nem az eredményben” – biztatja magát a főhős. A kedvetlenség és a fanyarság felhívássá, figyelmeztetéssé minősül át.