Csurka István: Nász és pofon

„Elemérnek elszorult a torka, pillanat alatt felismerte, mekkora badarságot művelt, s azt is: teljesen értelmetlenül. Szatirikus vígjáték hőséből egyszeriben tragédia hősévé vedlett át.” Csurka egyik kiemelkedő novellájában, Az uszálykormányosban olvashatóak ezek a jellemző mondatok. Elemér, a „széthízott” alakú egyetemista itt elkésik a honvédelmi oktatásról, és amikor az órát tartó tiszt enyhén megalázó módon torolja meg fegyelmezetlenségét, ámokfutásszerű szemtelenkedésbe kezd vele, majd a tanulmányi titkárral. (Van sikere is: még aznap sikerül elcsábítania egy nőt.) Kirúgják az egyetemről, végül uszálykormányosként helyezkedik el. Talán jobb életet talált. Az alakjának mindenesetre használt a váltás, a hasa „alaposan megcsappant”. Nosztalgiáira, érzéki vágyaira, zűrzavaraira gondolva – ezek emlegetésével kezdődik és végződik az elbeszélés – most már csak „nagyokat sercintett a folyamba”.

Zavarosan előtörő indulatok eredményeznek kínos helyzeteket az író legtöbb művében. Ezek aztán hol a tragédia, hol a komédia felé hajlanak. Sokszor, mint itt is, nyitott kérdés marad a hajlás szöge. A lényeg a felfokozottabb élet és a ráébredés lehetősége. Az utolsó cím főszereplője, Zakariás tudatosítja ezt: „rádöbbent, hogy most már végképp egy kínos, de száz százalékig valóságos helyzetbe került”. A cselekmény drámai jelenetekben, gyors ritmusban bontakozik ki. A szerzői elbeszélés és kommentár pedig szerencsés ellenpontot képez a szereplők közvetlen megnyilvánulásaival szemben. Albert Pál írja róla: „ötletre ötlettel kontráz, de mégse részegül meg saját szellemességétől, természetesen kezeli a köznyelvet […] gazdaságosan mesél, levegősen szerkeszt”.

Jellemző szereplői a céltalanul lézengő, groteszken lázadó alakok: kisemberek, egyetemisták, művészek és játékszenvedélyüket követő bohémek. És főszerepet kap a velük legalábbis egyenrangú közeg, az ötvenes-hatvanas évek magyar valósága a maga egyszerre könyörtelen és közönyös manipuláltságával, látszólagos tétnélküliségével és váratlanul megnyíló szakadékaival. Általánosnak tekinthető a majdani uszálykormányos ráeszmélése a konfliktus kiéleződésekor: „Elemér megérezte, hogy senki nem fog segíteni rajta.” Galsai Pongrác képletbe foglalja Csurka műveinek világát az íróról készített portréjában: „sivár közérzet + elfojtott vágyak + tehetetlenség + bezártság-fóbia + vak indulat + ösztöncselekvés”. Mégsem siváran nyomasztó ez a világ. A – legalábbis rejtve – mindig jelen lévő erkölcsi szempont a megítélhetőség távlatát teremti mögé. A humor pedig a viszonylagosság tágasságát. Szávai János lényegre törően fogalmaz: „a főként vígjátékai révén népszerű Csurkáról, gondolom, felesleges bizonygatni, mennyire ért a humoros szituációk megteremtéséhez, vagy pedig egy-egy párbeszédrészlet segítségével a megfelelő hangulat létrehozásához. Csurka jelentős novellái azonban nem humoros írások […] a humoros mozzanatok segítségével Csurka olyan hangulati kettősséget tud teremteni, mely paradox módon éppen írásainak mélységét vagy esetleges tragikumát teszi érzékelhetővé”. Humor, éles társadalomkritika és a létezés tragikus oldalainak a feltárulása egyesül az olyan kiemelkedő darabokban, mint például a Részeg áriák és duettek, az Egy fogadó lelkivilága, a Miért rosszak a magyar filmek? Az érzékiség is szinte mindig lényegi szerepet kap Csurka világában. Az ifjúság – de A járdaszegély mellettben: az öregebbek is – testi vágyainak bemutatása teszi teljesebbé a valóság képét.

Megjegyzendő, hogy a kötetben néhány elbeszélés kissé kirí az író jellegzetes alkotásai közül. A Metamorfózis részben a betyárok idejében játszódik, majd a történet színi előadásként variálódik. A Lakók és ripacsok hátteréről maga a szerző ír önéletrajzi kötetében, Az esztétában. Ezzel a novellával tért vissza a nyilvánosság elé ’56 utáni fogvatartását követően. B. Nagy László, a Kortárs akkori szerkesztője ajánlja föl neki a közlést, ha ad egy, az addigiaktól némileg eltérő, „mondjuk modernebb” írást. „A novellát rövidesen, egy ültő helyemben, ahogyan akkor szoktam, megírtam. […] Ez az abszurdba hajló, kissé frivol írás valóban elütött korábbi társadalomkritikus hangvételű írásaimtól, de felajánlkozás, megtévedtség szemernyi sem volt benne. Írói rugalmasságomnak egyébként jót tett, hogy elkövettem. Egyébként is felhorgadó vágyam volt közelebb kerülni a groteszkhez és a játékossághoz.” Csurka egy évvel első írása megjelenése után, az Emberavatás című, 1955-ös, fiatalokat bemutató antológiában megjelent Nász és pofonnal keltett nagyobb figyelmet. (Az antológia később elismert írói még: Sánta Ferenc, Kamondy László, Moldova György és Szabó István.) Éleslátó cinizmus és erkölcsi mérce ütközése itt még egy kicsit nyers, de ezen a vágányon megy majd tovább a későbbi árnyaltabb valóságlátású műveiben is. Kezdetben az őszinte, hazugság nélküli hang öröme uralja az elbeszéléseket, az „olvadás” korszakának tisztaságkeresése. Később az élet bonyolultsága az őszinteség bonyolultabb módszereit fejlesztette ki. A Nász és pofon az írói pálya első másfél évtizedéből ad ön- és korjellemző válogatást.