súgó szűrés
keresés

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

alcím
Városregény
Szerző
Végel László
Kiadás éve
2013
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Noran Libo Kiadó
Oldalszám
297
A szócikk szerzője
Bence Erika

Újvidék latin nevének címbe emelése konkretizál: rámutat a városra, amelynek a történetét beszéli el az ekként műfajtípusát is megjelölő regény. Bibliai toposzt megnevező alcíme ugyanakkor a jelentések elvont, metaforikus struktúrájának érvényesülésére utal. Lazo Pavletić fiákeres és az író-elbeszélő a 20. század végi Újvidék utcáin sétakocsikáznak, s az elmúlt század történelmét mesélik; tragikus és véres történeteket, amelyeket legtöbbször – mégis – anekdotává szelídített az idő.

A regény legfontosabb jelentése a bűn és bűnhődés kérdéskörét veti fel. Az elbeszélés mindkét szólama jól ismert sémákat mozgat: az „ebben a világban mindenki egyszerre bűnös és áldozat” problematikájának narratíváit bontja ki. Az itt élő nemzetek a térséget érintő háborúkban egymás ellen harcolnak, a városalapító okirat békés együttélésre intő szellemiségével ellentétben: „halomra” gyilkolják egymást. Épp ezért szükségszerűen merül fel a kérdés, egyáltalán lehetnek-e ennek a világnak pozitív hősei. Majdnem nemleges a válasz, de azért akad mégis néhány kiemelkedő példa; azok köréből kerülnek ki, akik Neoplantát nem meghódítani és felszabadítani akarják, hanem mindenki számára élhető és elfogadható térré alakítani. Ilyen Lazo Pavletić apja, aki, noha az első világháború végén egy szerb lovas bandérium élén lovagol be a városba, ám – a szó szoros értelmében – „beöltözik” annak kultúrájába: rituális tisztálkodást követően magára ölti egy elmenekült magyar katonatiszt elegáns ruháit. Egy gazdátlan kocsi felújítása után fiákeresként, az új hazában megismert szellemi értékeket megőrizve, és nem lerombolva próbál meg munkájával egy emberségesebbnek gondolt világot éltetni. Felesége, a – mint sokan mások a térségben – bizonytalan nemzetiségű Horák Katalin (vagy: Katarina Horakova) is ösztönszerűen kimarad a város történelmében folyamatosan újratermelődő gaztettekből. A Dornstädter cukrászda felszolgálójaként jól megtanulja munkaadójától – a regény emlékezetében már csak valamiféle „szellemalak”-ként élő (senki sem tudja, hogy német-e vagy zsidó) Dornstädter úrtól –, hogy „neoplantainak lenni hivatás”, s hogy mindig a munka tökéletességén (a legtisztességesebb helytálláson) van a hangsúly; ehhez képest a nemzeti/nyelvi/kulturális hovatartozás csak másodlagos. Ilyen hős lehetne maga Lazo Pavletić is, de az ő életébe már sokkal erőszakosabban avatkozik bele a helyes döntést lehetetlenné tevő balsors. A fáma szerint, a második világháborút követően, hogy bizonyítsa hűségét a partizánhatalomnak, sajátkezűleg végzett magyar és német barátaival.

Az elbeszélés módja azonban többször is felismerhetővé teszi számunkra, hogy ebben a világban semmi sem egyértelmű: a legendák és az anekdoták hitelessége viszonylagos. Például az egyik emblematikus városi figura, Bujdosó Döme német származású feleségét, Brunner Hildát látni vélik a televízió híradójában, amint egy kommunista fejes oldalán illegeti magát, ugyanakkor azt beszélik róla, hogy a partizánok kivégezték mint „fasiszta elem”-et, miután a saját férje jelentette fel az új hatóságnál. Vagy: Sólyom Alajosra, a Csillag Szálló pincérére Tito elvtárs rá sem hederített, amikor a városban tett nevezetes látogatása alkalmával felszolgálta neki a habos kávét, a korabeli média (és a saját maga) által gerjesztett legenda mégis arról szól, hogy röviden elbeszélgetett vele a térségben élő magyarok boldog és elégedett életéről. Mindennek fényében akár Lazo Pavletić története is lehet ferdítés, annál is inkább, hiszen az író-elbeszélő épp attól a Bujdosó Dömétől szerez tudomást a részletekről, akinek ugyancsak „vaj van a füle mögött”. De az is lehet, hogy a fiákeres e hosszú történetmeséléssel, a század egyéni-közösségi bűneinek elbeszélésével, a saját bűntettét igyekszik relativizálni, és hirtelen halálának előidézője is – mielőtt befejezhetné történetét – az igazság kimondhatatlansága volt.

Van ezekben a történetekben egy igazán képtelenségnek ható mozzanat: úgy tűnik, Neoplanta városában alapvetően mindenki tisztességes és békére vágyó. Török Miklós apja a razzia idején a házában rejtegeti szomszédasszonyát, a későbbi Ivanka Jovanović elvtársnőt, holott annak eszmei meggyőződésével egyáltalán nem ért egyet. Maga kétszer is ott van a bevonuló hadsereget a városháza erkélyéről üdvözlő előkelőségek sorában: először díszmagyarban, másodszor partizánsapkában. Ivanka Jovanović később megmenthetné az életét, de elkésik, ezért élete végéig – feltehetően a lelkiismeretétől hajtva – gondoskodik ifjabb Török Miklós életének és karrierjének alakulásáról. Ez utóbbi lesz az egyetlen olyan szereplője a történetnek, aki képes leszámolni saját és családja bűneivel, kétarcúságával. Az életből való távozás különös módját választja: nem hajlandó gyógyíttatni magát. Ő fogalmazza meg a regény legsúlyosabb mondatait: „Ebben a városban kétféle ember létezik, az egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja. Néha alig van különbség a kettő között. […] Sohasem tudjuk, hogy melyik csoportba tartozunk, lehet, hogy mindkettőbe. Nincs értelme ettől menekülni, bűnhődnünk kell. Valakikért, valamiért, teljesen mindegy”.

A regényíró alternatív elbeszélői szólama a nemzedéktörténet jegyeit is magán viseli. Dezillúziós nemzedéki vallomás. Leszámolás a multikulturális Újvidék-eszmével és a hasonló képzetekkel ellátott Duna-narratívával. Érdekes mozzanat, miszerint a szintúgy szenttamási születésű és nemzedéktárs író, Gion Nándor Latroknak is játszott címen ismert tetralógiájának darabjaiban (Virágos katonaRózsamézEz a nap a miénkAranyat talált) a sorsfordító változásokkal vagy végzetes eseményekkel (sokszor a saját halálukkal) szembenéző regényhősök (Rojtos Gallai István, Török Ádám stb.) szintúgy ünneplőbe öltöznek, mint Végel László Újvidék-trilógiájának (Bűnhődés, 2012Neoplanta, avagy az Ígéret FöldjeBalkáni szépség, avagy Slemil fattyúja, 2015) szereplői hasonló szituációban.

Irodalom

Bence Erika, Tanú Újvidéken. Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény = Miért sír Szulimán? Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből. Budapest, 2017, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó.

Bence Erika, Rituali kulturnog preoblačenja u romanu Neoplanta ili obećana zemlja Lasla Vegela = Drugost Lasla Vegela. Zbornik radova sa Međunarodne naučne konferencije o književnom delu Lasla Vegela održane 24 i 25 maja 2018. godine u Novom Sadu, Novi Sad, 2018, Akademska Knjiga.

Bence Erika, Multicultural Dialogue in László Végel’s Neoplanta, avagy az Ígéret Földje = Multilingualism and multiculturalism in Finno-Ugricliteratures 2. Edited by Johanna Domokos –Johanna Laakso. Hamburg, 2019, LIT Verlag.

László Szabolcs, Bérkocsival az Ígéret Földjén: Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény, Tiszatáj, 2014/10.

Takács Ferenc, Egy illúzió múltja (Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje VárosregényMozgó Világ, 2014/7–8.