súgó szűrés
keresés

Borbély Szilárd: Nincstelenek

alcím
Már elment a Mesijás?
Szerző
Borbély Szilárd
Kiadás éve
2013
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest, Pozsony
Kiadó
Kalligram Kiadó, Pesti Kalligram Kft.
Oldalszám
323
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A regénynek óriási sikere volt: tizenkét országban fordították le, itthon gyors egymásutánban öt kiadást ért meg, különböző fórumok, lapok olvasói az Év Könyvének választották. Írókollégák méltatták a magyar valóság „sötét oldalának” megjelenítése miatt, azokhoz fordulva, akiknek „hiányoznak a népi irodalom leletei”, hogy nosza, vegyék kezükbe a kötetet, ha tudni akarják, „honnan jönnek és hová tartanak”. Az idegen nyelvű kiadásokat hasonló okokból méltatták. A német fordítók, Heike Flemming és Lacy Kornitzer szerint Borbély Szilárd gyermekkorát idézve az „agresszíven zárt társadalom könyörtelenségére és együttérzés hiányára ismert rá a mai, orbáni Magyarországban, és tönkrement belé”. A francia kritikák a „szélsőséges életkörülmények rettentően realista megjelenítését” értékelték, amivel az író „a vidéki Magyarország egész történeti arcát leplezi le”. Az olasz fogadtatás is rögzítette, hogy a történet „Európa peremvidékén” játszódik, ám az Il Venerdi di Repubblica kritikusa az alanyi elbeszélő gyereket úgy tüntette föl, mint „aki saját fantáziája szerint újraírja az őt körülvevő jelent és múltat, bizonyos értelemben megszabadítja a posztmodern regényt attól, hogy függjön a történelmi valóság objektivitásától” (ld. Élet és Irodalom, 2015. ápr.17; nov. 27 és 2016. okt. 28.)

A hazai „hirtelen recepció” (Margócsy) is főleg e három szempontot követve tárgyalta a fülszöveg szerint „életrajzi alapú, tehát korlátozott fikciójú” regényt: a valósághitel, a referencialitás, aztán a fantáziát működtető fikcionalitás, továbbá az elbeszélői objektivitás alapján. Hogy az elbeszélői hangban – mint Szilágyi Ákos állította – eleve van valami „skizoid”, az több mindenből adódik. Főképp abból, hogy a nézőpont zömmel egy hét-nyolc éves gyermeké, aki páratlan emlékezetű szem- és fültanúként közvetíti, idézőjelek közé zárva továbbítja faluja lakóinak szavait. S persze, a családjáét, a rokonságét, olyan történetek, legendák, eredetmondák előadásával, mint például a zsidó, rutén, hucul, román származásukról szólók. Erre vonatkozóan vetheti fel Szénási Zoltán, hogy az elbeszélő „benne van ebben a világban, nem lát ki belőle, de folyamatosan kifelé beszél”. Kifelé a nyelv olyan fogalmi készletét használva, amilyent – a szemlélettel, életérzéssel együtt – csak egy felnőtt birtokolhat, például hogy „mély és tompa ürességet” érzett. A kiskorú érdeklődésén kívül eső, tudását meghaladó történelmi tényekről és tragédiákról is számot ad, közléseihez ez esetben nem téve hozzá a „mi úgy mondjuk” kiegészítést, mint a különös hangzású tájszavak vagy dűlőnevek említésekor. Az pedig a szavahihetőségével függ össze, ami miatt kétséges beszédében a külső világból vett „azonosítható dolgok” hitele, hogy mint mondja, „emlékeket találok ki”, vagy az „Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő”. Mindezek miatt, de a terét és idejét tekintve rögzítetlen-meghatározhatatlan elbeszélői alaphelyzet miatt sem lehet a regényen számon kérni azt a szociografikus-dokumentarista hitelességet vagy igazságigényt, amit több elemző érdemként tulajdonított neki.

Vajda Mihály – azon töprengve, Heller Ágnes miért nem lelkesedett a könyvért – egyrészt nem fogadja el, hogy a Nincstelenek az etnográfia vagy szociográfia műfajába sorolandó, másrészt a falu helyett a családot helyezi a kisfiú sorsalakulásának középpontjába. A mű tehát falurajz helyett családkép. Családi tabló, rajta: „hisztérikus anya, alkoholista apa, rémes rokonság”. Velük – ahogy a francia kritikus, Sophie Deltin is látta – a szegénységnél „sokkalta pusztítóbb erőszak jelenik meg, azok a bántalmak, sanyargatások, megalázások”, amelyeket főleg a szülők mérnek a gyerekeikre. A koszos, büdös, a taknyot a kézfejével törlő anya így hárítja el a kérdezősködésüket: „A pulya zacskóba szarjon, és azt szopogassa”, apjukat „porbafingónak” csúfolja. Máli, a keresztanya szavajárása: „lúfasz a seggibe, nagy bot a kezibe” vagy „szar vásolja el a fogad”. A nagyapa sem különb: hogy romlott húst esznek-e, azt válaszolja, öt perc múlva már az lesz. Viselkedésük állatias – a nagynéni a szeretkezésről példálózva „mélyről jövő hangon felnyerít”, a dédnagymama „ki nem menne a budira”, inkább maga alá engedi a vizeletét. Ezek miatt az önismeret kóros hiányára és mértéktelen önbecsülésre vall, hogy a máshonnan származó anya megveti, utálja s idegeneknek nevezi a falubeli parasztokat. Képmutatóan papolja, hogy „nem tudnak semmit az igazságról és a szeretetről”, s hogy annyira zsugoriak, ha az egyikük kihányja az ételt, a másik azonnal befalja, nehogy kárba menjen. A férfiak a ház előtt hugyoznak, lóbálják a „szerszámukat”, az asszonyok pedig – ők is – „nyerítenek”, olyan „csiklandozó hangon, ahogy a kancák szoktak” – ezért is zárja el a gyermekeit a velük egykorúaktól, azt a reményt plántálva beléjük, hogy elköltöznek innen, és más lesz az életük. Erre vágyakoznak, félve, hogy – az alcím kérdésbe foglalt állítása ez – „már elment a Mesijás”. Az elbeszélő e végletesen szeretethiányos környezetben a képzelet világában lelhet menedéket, emlékeket találhat ki magának, prímszámokkal játszhat el, jelentős személyekhez és eseményekhez kapcsolva őket. „Mágikus praktikát” (Szilágyi) is lehet velük űzni, mintha a számok neveivel felülkerekedhetne mindennapi világán, sőt, „talán saját sorsán is”.

A sorsa pedig szociográfiai minta helyett antropológiai modellnek kínálkozott. Németh László nyomában (Magam helyett), aki szerint minden embernek van egy „házi antropológiája”, amelyhez elsősorban a családja tagjait használja példatárul. A gyermekkor nem annyira anyagiakban, mint érzelmekben, szeretetben mérhető nincstelenségét – több elemző feltételezése – kifejezetten terápiás, megszabadító, gyógyító célzattal idézte fel. Ha a Halotti pompa – Farkas Wellmann Éva búcsúszavaival – kétségbeesett terápiakísérlet volt, akkor a Nincstelenek „szabatos helyzetjelentés egy belső útról, mely nem más, mint egy lefelé tartó spirál – melynek legalján a nincs várta” az emlékezőt.

Irodalom

Szénási Zoltán: Kitalált emlékeim. Új Forrás, 2013. 7. sz.

Margócsy István: Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás? (Marginália: Barabás András, Czeglédi András, Kovács János Mátyás, Szilágyi Ákos, Trencsényi Balázs). 2000, 2013. 10. sz.

Farkas Wellmann Éva: Minden fontosban a magány. Helikon, 2014. júl. 25.

Márkus Béla: Mint(h)afalvak (Oravecz Imre: Halászóember; Egy hegy megy. Borbély Szilárd: Nincstelenek). Kortárs, 2014. 12. sz. In uő: Szólamból szólamra. Bp., 2017, Hitel.

Vajda Mihály: Ki tudja, miféle könyv és miről szól a Nincstelenek. Studia Litteraria, 2016. 1–2. sz.