súgó szűrés
keresés

Borbély Szilárd: Nincstelenek

alcím
Már elment a Mesijás?
Szerző
Borbély Szilárd
Kiadás éve
2013
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest, Pozsony
Kiadó
Kalligram Kiadó, Pesti Kalligram Kft.
Oldalszám
323
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A regénynek óriási sikere volt: tizenkét országban fordították le, itthon gyors egymásutánban öt kiadást ért meg, különböző fórumok, lapok olvasói az Év könyvének választották. Írókollégák méltatták a magyar valóság „sötét oldalának” megjelenítése miatt, azokhoz fordulva, akiknek „hiányoznak a népi irodalom leletei”, hogy nosza, vegyék kezükbe a kötetet, ha tudni akarják, „honnan jönnek és hová tartanak”. Az idegen nyelvű kiadásokat hasonló okokból méltatták. A német fordítók, Heike Flemming és Lacy Kornitzer szerint Borbély Szilárd gyermekkorát idézve az „agresszíven zárt társadalom könyörtelenségére és együttérzés hiányára ismert rá a mai, orbáni Magyarországban, és tönkrement belé”. A francia kritikák a „szélsőséges életkörülmények rettentően realista megjelenítését” értékelték, amivel az író „a vidéki Magyarország egész történeti arcát leplezi le”. Az olasz fogadtatás is rögzítette, hogy a történet „Európa peremvidékén” játszódik, ám a Venerdi di Repubblica kritikusa az alanyi elbeszélő gyereket úgy tüntette föl, mint „aki saját fantáziája szerint újraírja az őt körülvevő jelent és múltat, bizonyos értelemben megszabadítja a posztmodern regényt attól, hogy függjön a történelmi valóság objektivitásától” (ld. Élet és Irodalom, 2015. ápr.17; nov. 27 és 2016. okt. 28.)

A hazai „hirtelen recepció” (Margócsy István) is főleg e három szempontot követve tárgyalta a fülszöveg szerint „életrajzi alapú, tehát korlátozott fikciójú” regényt: a valósághitel, a referencialitás, aztán a fantáziát működtető fikcionalitás, továbbá az elbeszélői objektivitás alapján. Hogy az elbeszélői hangban – mint Szilágyi Ákos állította – eleve van valami „skizoid”, az több mindenből adódik. Főképp abból, hogy a nézőpont zömmel egy hét-nyolc éves gyermeké, aki páratlan emlékezetű szem- és fültanúként közvetíti, idézőjelek közé zárva továbbítja faluja lakóinak szavait. S persze, a családjáét, a rokonságét, olyan történetek, legendák, eredetmondák előadásával, mint például a zsidó, rutén, hucul, román származásukról szólóak. Erre vonatkozóan vetheti fel Szénási Zoltán, hogy az elbeszélő „benne van ebben a világban, nem lát ki belőle, de folyamatosan kifelé beszél”. Kifelé a nyelv olyan fogalmi készletét használva, amilyent – a szemlélettel, életérzéssel együtt – csak egy felnőtt birtokolhat, például hogy „mély és tompa ürességet” érzett. A kiskorú érdeklődésén kívül eső, tudását meghaladó történelmi tényekről és tragédiákról is számot ad, közléseihez ez esetben nem téve hozzá a „mi úgy mondjuk” kiegészítést, mint a különös hangzású tájszavak vagy dűlőnevek említésekor. Az pedig a szavahihetőségével függ össze, ami miatt kétséges beszédében a külső világból vett „azonosítható dolgok” hitele, hogy mint mondja, „emlékeket találok ki”, vagy az „Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő”. Mindezek miatt, de a terét és idejét tekintve rögzítetlen-meghatározhatatlan elbeszélői alaphelyzet miatt sem lehet a regényen számon kérni azt a szociografikus-dokumentarista hitelességet vagy igazságigényt, amit több elemző érdemként tulajdonított neki.

Vajda Mihály – azon töprengve, Heller Ágnes miért nem lelkesedett a könyvért – egyrészt nem fogadja el, hogy a Nincstelenek az etnográfia vagy szociográfia műfajába sorolandó, másrészt a falu helyett a családot helyezi a kisfiú sorsalakulásának középpontjába. A mű tehát falurajz helyett családkép. Családi tabló, rajta: „hisztérikus anya, alkoholista apa, rémes rokonság”. Velük – ahogy a francia kritikus, Sophie Deltin is látta – a szegénységnél „sokkalta pusztítóbb erőszak jelenik meg, azok a bántalmak, sanyargatások, megalázások”, amelyeket főleg a szülők mérnek a gyerekeikre. A koszos, büdös, a taknyot a kézfejével törlő anya így hárítja el a kérdezősködésüket: „A pulya zacskóba szarjon, és azt szopogassa”, apjukat „porbafingónak” csúfolja. Máli, a keresztanya szavajárása: „lúfasz a seggibe, nagy bot a kezibe” vagy „szar vásolja el a fogad”. A nagyapa sem különb: hogy romlott húst esznek-e, azt válaszolja, öt perc múlva már az lesz. Viselkedésük állatias – a nagynéni a szeretkezésről példálózva „mélyről jövő hangon felnyerít”, a dédnagymama „ki nem menne a budira”, inkább maga alá engedi a vizeletét. Ezek miatt az önismeret kóros hiányára és mértéktelen önbecsülésre vall, hogy a máshonnan származó anya megveti, utálja s idegeneknek nevezi a falubeli parasztokat. Képmutatóan papolja, hogy „nem tudnak semmit az igazságról és a szeretetről”, s hogy annyira zsugoriak, ha az egyikük kihányja az ételt, a másik azonnal befalja, nehogy kárba menjen. A férfiak a ház előtt hugyoznak, lóbálják a „szerszámukat”, az asszonyok pedig – ők is – „nyerítenek”, olyan „csiklandozó hangon, ahogy a kancák szoktak” – ezért is zárja el a gyermekeit a velük egykorúaktól, azt a reményt plántálva beléjük, hogy elköltöznek innen, és más lesz az életük. Erre vágyakoznak, félve, hogy – az alcím kérdésbe foglalt állítása ez – „már elment a Mesijás”. Az elbeszélő e végletesen szeretethiányos környezetben a képzelet világában lelhet menedéket, emlékeket találhat ki magának, prímszámokkal játszhat el, jelentős személyekhez és eseményekhez kapcsolva őket. „Mágikus praktikát” (Szilágyi Ákos) is lehet velük űzni, mintha a számok neveivel felülkerekedhetne mindennapi világán, sőt, „talán saját sorsán is”.

A sorsa pedig szociográfiai minta helyett antropológiai modellnek kínálkozott. Németh László nyomában (Magam helyett), aki szerint minden embernek van egy „házi antropológiája”, amelyhez elsősorban a családja tagjait használja példatárul. A gyermekkor nem annyira anyagiakban, mint érzelmekben, szeretetben mérhető nincstelenségét – több elemző feltételezése – kifejezetten terápiás, megszabadító, gyógyító célzattal idézte fel. Ha a Halotti pompa – Farkas Wellmann Éva búcsúszavaival – kétségbeesett terápiakísérlet volt, akkor a Nincstelenek „szabatos helyzetjelentés egy belső útról, mely nem más, mint egy lefelé tartó spirál – melynek legalján a nincs várta” az emlékezőt.

Irodalom

Szénási Zoltán, Kitalált emlékeim, Új Forrás, 2013/7.

Margócsy István, Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás? (Marginália: Barabás András, Czeglédi András, Kovács János Mátyás, Szilágyi Ákos, Trencsényi Balázs), 2000. 2013/10.

Farkas Wellmann Éva, Minden fontosban a magány, Helikon, 2014. júl. 25.

Márkus Béla, Mint(h)afalvak (Oravecz Imre: Halászóember; Egy hegy megy. Borbély Szilárd: Nincstelenek), Kortárs, 2014/12. = Uő., Szólamból szólamra, Budapest, 2017, Hitel Könyvműhely.

Vajda Mihály, Ki tudja, miféle könyv és miről szól a Nincstelenek, szerk. Lapis József, Valastyán Tamás, Studia Litteraria, 2016/1–2.