súgó szűrés
keresés

Kiss Benedek: Nyáresti delírium

Szerző
Kiss Benedek
Kiadás éve
2003
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Széphalom Könyvműhely
Oldalszám
125
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

A Nyáresti delírium, miközben egyenes folytatása a költő eddig kiérlelt poétikájának, hangulatában, életszemléletében új színt hoz Kiss Benedek költészetében. Pontosan foglalja ezt össze a cím is: „a delírium elragadtatást, lelkesültséget, önkívületet jelent, […] a versvilág nagyobbrészt a mámoros életámulat, a panteisztikus áhítat és az éberálomtól motivált egzaltáció fogalmával írható le” (Ködöböcz Gábor). A „számon pogány kedv ömöl ki”, „boldog voltam / megpernyésedetten is” (Öreg tőkék közt), „elefánt-nagy békesség / toronylik fölém hallgatag” (Nyáresti delírium) „mámoros pillanat”-ai (Mikor a prés fölszakad) hatják át a verseket. A növényi-állati lét önfeledt burjánzása, a természeti lét legapróbb megnyilvánulása is a létezés örömére hangolja az ötvenes éveiben járó költőt. Ez a mágikus-animikus versvilág a bölcsebbé váló, a létezést a maga teljességében átélő ember harmóniáját mutatja föl, életerőt és derűt sugároz.

A Japáni versek nyitó ciklusa mintegy összefoglalja a kötet poétikai és hangulati arculatát: e körömversek, gyakran haikuk megelőlegezik a Bakafánt mellé tűzz kacifántot! ciklus formai játékosságát, hangulatilag ugyanakkor az Öreg tőkék közt című záró ciklus verseihez, a kiteljesedő harmónia hangjához is előkészületet jelentenek. A nyitó vers, a Dekadens? akár az egész kötet mottója is lehetne: „Feketerigó – / csőrében sokfokos dal: / tokaji aszú.” Tiszavirág, ludak, vadgalamb, füsti fecskék, varjak, jácint, kamilla, meg az égi és földi rekvizitumok (hold, napsugár, dér, harmat) adják a versek motivikus alaprétegét. A költői reflexió emeli ezeket olyan szférába, hogy az emberi létezés hírnökeivé válhassanak. Mint az ars poeticává magasodó kis versben, a Versenyben: „Sárkányrepülők! / Lepipálnak titeket / a füsti fecskék! / Ott: a művi ügyesség – / itt: a művészi egység.”

A Bakafánt…-ciklus önfeledt nyelvi humora is már itt felvillan egy-egy képben: „A hordódnak higgy, / ne a hordószónoknak! / Szentségesebb frigy!” (Hordó és szónok). A Görbetükör avagy Nyelvöltögető alcímeket viselő második ciklus a nyelvi játékosság korlátlan terepe – még makáma típusú megoldásokra is jócskán akad példa: „4. Bök-Fisch // Bakfis vagyok –mondta halkan / egy hazudós kanhal.” A nyelv fonetikai szintjéig mélyül el a játék során: „1. Madárcsemege // Kerecsendió.” A frivol, karikírozó humor gyakori eszköze: „11. Emancipált // E Manci nem Pált akarja – / e Manci Pál akarna lenni.” Ez a bő félszáz versből álló ciklus „műfajilag gazdag skálán mozogva bökverset, virtuóz csasztuskát, szatirikus sírverset, parodisztikus jellemrajzot, csipkelődő gúnyverset, nyelv- és stílusimitációt egyaránt tartalmaz, amelyekben a kreatív játékosság, az experimentáló hajlam és a nyelvi lelemény jelenik meg” (Ködöböcz Gábor).

Az Öreg tőkék közt nyitó verse A Zöld Birodalom: összefoglaló érvényű verse az egész kötetnek. Nem Nagy László A Zöld Angyal című hosszúversének pusztulásvíziója ismétlődik itt meg, ahol összeütközésbe kerül a természeti és társadalmi, s az illúzióitól búcsúzó költő a pusztulás és teremtés dialektikájának fájdalmát jeleníti meg végeladás-szerű látomásban. Kiss Benedeknél a természet áradó-burjánzó létezésének himnuszát olvashatjuk arról, ahogyan az ember otthonra lel az övénél sokkal nagyobb birodalomban: „sejt után sejt tolul, / tör egyre feljebb, / kis csingilingi virágokat / énekel, tengernyit, mámorban égve / a fényre özönlő földmélyi had, / ezerszólamú virág-zenével / ünnepel / a győztes ármádia – – – // Így alapít birodalmat / a Zöld / az ember / álmaiba!”

Ennek az életörömnek egyik gerjesztője a költő nyári „bázisa”, a balatoni Szent György-hegy, a szőlőtermesztés és borkészítés: „Természetes metaforája e poézisnek a szőlőkacsokkal fölfuttatott és panorámájában ábrázolt Szent György-hegy azért is, mert a költői szubjektum körültekintően választ magaslest a szemlélődéshez, álláspontot a megszólaláshoz; […] nem hajt semmit sem az uralma alá, nem száll szembe semmiféle erővel, nem nagyítja fel azt a mítoszi lupé, csupán ráhagyatkozik a törvényszerűre, engedelmeskedik a genius locinak.” (Falusi Márton)

A szemlélődő ember csendes öröme hatja át a bukolikus képeket: „Mint japánok, / ha pálcikahegyre / veszik a párolgó rizszsemet – / csipkedi föl sugaraival egyre / a Nap a harmatcseppeket.” (Öreg tőkék közt) A „Lehet, – lehetne élni / emberül” (Amikor megcsendesül) vágya itt a természettel összhangban, azzal szinte összeforrva valósul meg.

A kötet címadó verse a költői pozíció megnevezésével is ezt az összeforrottságot vallja meg: „Ülök a bazalthegy alatt, / behúzva vitorláimat”. A vers mágikus-animikus önfeledtsége a szemlélődő, befogadó, elfogadó emberé, aki nem változtatni, cselekedni akar, hanem lenni. Ahogy a vers himnikussá magasodó zárlata egy anaforával összekapcsolja a természetet és az embert: „körülbozsog a végtelen lét, / lepkék, muslincák rajzanak, / leszáll a csillaggal kivert ég, / s mint merengő muralovakat / ha súlyosan dobbantanak, / hallgatom nagy diófák csendjét – / hallgatom szívdobogásomat.”

Nem véletlen, hogy amikor az emberi létezés árnyait akarja megidézni, szerepet vesz föl, s Babits nevében ismétli az „ó jaj, meg kell halni, meg kell halni!” fohászát. De a halál közelgését is a természetben megbékélő ember bölcsességével fogadja. Úgy zárul a kötet, mint egy felnőtt emberhez szóló altatódal: „A hold-lámpás ég, de már nekem / cigány tücskök cirpelik idelenn / altatómat: Tente, tente, tente…” (Babits Mihály a szőlőhegyen).

Irodalom

Falusi Márton, A világ névtelen névadója. Vázlat Kiss Benedek költészetéről, Parnasszus, 2013/ősz.

Ködöböcz Gábor, Kiss Benedek, Budapest, 2014, Magyar Művészeti Akadémia. (Közelképek írókról)

Vasy Géza, Kiss Benedek: Nyáresti delírium, = Uő., Versvilág, Budapest, 2012, Krónika Nova.