Tóth Bálint: Nyiss kaput angyal

Tóth Bálint negyedik kötetében visszatalál az igazságos Istenben való hithez. Gondviselés, isteni igazságszolgáltatás utoljára az ötvenes évek börtönben írott verseiben volt jelen (Füveskert-kötetek). A Nyiss kaput angyalig megjelent kötetei az Istentől való fokozatos eltávolodásról tanúskodnak (de talán bencés neveltetése következtében istentagadásról nem). A Nehéz örökséget (1969) egyfajta ószövetségi büntető istenkép jellemzi, a Hetedik évad (1975) mindent átitató apokalipszis-élményében Isten hátat fordított az embernek, a Túl a vesztett kert fáin (1980) pedig már egy Isten nélküli, Édenen kívüli életet tár elénk. A Nyiss kaput angyal az előző kötetekhez mérten drámai fordulattal jelentkezik. A végítélet közelségérzete egyértelmű feltámadáshittel párosul, a kiűzetettség elfogadását dac váltja fel, visszavonulás helyett a visszatérés vágya (akarása) dominál: „Ég-föld, ha megindul / zengnek a kürtök, / tűz-csillageső hull, / isteni küldött, / vágj utat vissza / a Kertbe a karddal: / Nyiss kaput angyal”. A nyolcvanas évek alkonyán mindezt akár úgy is érthetjük, hogy a „végítélet” a kelet-európai szocializmus végének érzete, a „feltámadás” pedig az egyéni rehabilitáció, az igazi jelenlét lehetősége. A Nyiss kaput angyal borítóját a Szent Korona Mihály arkangyal-ábrázolása díszíti. Lehet, hogy (még) szocializmus van, de a költő egy másik Magyarországban hisz, s nyíltan vállalja.

A kilenc ciklust számláló kötet az elmúlásra, a halálra és a hitre fókuszál, így a korábban hangsúlyos szerelmi költészet most csak egy ciklust kap. A Szűzek vonulása ciklus olyan távol eső szerelemérzéseket villant fel (játékos-melankolikus, démoni, ősi, szédítően jóleső és félelmetes), mintha totalitásra törekedne. Az Orbis Pictus ciklus az előző kötetben már kipróbált ötlettel, festmények irodalmi átültetésével kísérletezik. A Nagykovácsi Európa ciklus foglalja össze Tóth Bálint ars poeticáját: a költőnek társadalmi szerepe van („Oly korban, mikor tenni nem lehet, / a legfőbb tett az alkotás lehet.” – A költő igaza), a szépség pedig olyan hatalom, mely szelídsége ellenére is képes falakat dönteni (Meditáció Tóth Árpád centenáriumán). A társadalomkritikus, megoldáskereső közösségi hang a Nyugat második nemzedékéhez, a l’art pour l’art szépségkultusz és a klasszicista formakultúra pedig többek közt az induló Nyugat köréhez köti a költőt.

A nagy Vadkan, az Északi Nagyboldogasszony, az Ibolyával, bőgő szarvassal és a Nincs díszmenet ciklusok esetén nehezen azonosítható kohéziós erő. A nagy Vadkan ciklus témája leginkább a halál és az ősz, de furcsán ellentétes megközelítésekben (édes-bús, melankolikus, tragikus, rettenetes). Az Ibolyával, bőgő szarvassal ciklus az öregedés tényén túl a közlés nehézségeit is megfogalmazza: „fogy, s nő a hold, / csak ezt tudom eldadogni nektek” (Nyári jelentés). Az Északi Nagyboldogasszony verseinek alapélményei az öröm, a nosztalgia, az ünnepélyesség, a béke és annak vágya. A ciklus címadó költeménye jellegzetesen Tóth Bálint-i: borra utaló természeti idillel indul („A csabagyöngye a tőkén édesül már, / és áttetsző, mint egy madár szeme”), mely később pátosszal átitatott magatartásmintába fordul át. Elvándorolni, emigrálni? „Nem! Ezt a kertet s eget mérte nekünk / a Szűz tenyeréből a Mérlegbe gördülő Nap [...] Címerünk: a maguk meg nem adó fenyők / szuronyfala”. A kitartás, a fel nem adás képessége mindvégig elsők között szerepel Tóth egyéni etikai kódexében. A költő négy évet töltött „államellenes szervezkedés” miatt börtönben, „csontfűrészek hangját” hallva, mindez nemcsak megkeményítette jellemét, de társadalmi elköteleződését is kimunkálta. A Nincs díszmenet ciklus leginkább erről az elköteleződésről (Szonett az erőszak ellen; Pengessétek el a kiszolgáltatottak énekét) és önmagáról szól. „A zárkafalra, vagy elmémbe róttam / bent a napot, hetet, hónapot. / Táncolhat most a naptár tébolyultan / az időn itt kint sem változtatok.” (Őszi üzenet barátaimnak) Rendkívül személyes líra ez, őszinte, sokszor vallomásos, a verseknek legtöbbször egyértelműen maga Tóth Bálint a beszélője. „Kis parasztházam ajtajában állok / s az Androméda-köd néz vissza rám.” (Őszi üzenet...) A természetben megélhető otthonosság keresésekor a költő főként a csillagos égboltra fókuszál, erről szól a Téli Szíriusz ciklus. „Ki az égen otthonra lelt / sohsincs egyedül” – írja Nem vagy egyedül című versében. A Nyiss kaput angyal egészét az égre tekintés mozzanata jellemzi.

A kötet utolsó, s egyben legnagyobb ciklusát a költészet által elérhető halhatatlanság próbatétele szervezi. Ez Tóth életművében nemcsak az alkotó (művészete általi) halhatatlanságát jelenti, hanem a megemlékezés gesztusát is, jelen esetben egy költőbarátról: Requiem – Barátomért, Novotny Vilmosért. A középkort több ízben megidéző versfüzér tulajdonképpen zenemű: énekeket, himnuszokat, dalokat foglal magába, melyek mindegyike a halálról meditál. Ez a színes, változatos műfajokkal és versformákkal tarkított „requiem” híven érzékelteti Tóth Bálint kísérletező kedvét, imitációs tehetségét (siratóének, diákdal, vigasztaló levél stb.). A kötet fülszövegében említett archaikus népi ima és görög versmérték összjátékára is itt találjuk a legjobb példát (a Sámánsirató ráolvasásszerű ritmusát adóniszi kolónok biztosítják). A beszéd, az attitűd hol népi-babonás, hol pedig római katolikus. A költő hitvilágokat váltogatva mondhatni „mindent bevet” barátja üdvössége, túlvilági boldogsága, a feltámadás érdekében. A „formai bukfencek” korából – ahol a vers a költő szerint egyre inkább tanulmány, mint érzelem – Tóth a középkori lírába menekül. Hitének, katolikus bizakodásának, de babonás félelmének is hangot akar adni. Az olyan abszolútumok létezését, mint Isten, Igazság, Szeretet – korának szélsőséges ismeretelméleti kételyével szemben – nem kétségbe vonni akarja, hanem ellenkezőleg: felidézni.