súgó szűrés
keresés

Gergely Ágnes: Őrizetlenek

Szerző
Gergely Ágnes
Kiadás éve
2000
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Balassi Kiadó
Oldalszám
154
A szócikk szerzője
Bedecs László

Gyanúsak azok a könyvek, amelyeknek a végén könnybe lábad az olvasó szeme, hatásvadásznak, érzelgősnek, romantikusnak, korszerűtlennek gondolhatjuk az ilyen regényeket. Különösen akkor, ha ehhez egy (sőt rögtön két) tizenéves kislány halálát, haláltusáját kell végigkövetni, annak minden drámájával, torokszorító fordulatával. A lírai hangvétel, a pontos tőmondatok, az ismétléses technika, a kegyetlen őszinteség csak még inkább növelhetné a gyanút és a távolságtartást, de furcsa módon ezekkel együtt is megrendítő, óriási élményt adó olvasmány Gergely Ágnes önéletrajzi regénye. Ez pedig csakis a szerző arányérzékét, írói eszközkészletének gazdagságát és persze a történet erejét dicséri.

Ez a bizonyos történet egy temetőben kezdődik és egy másikban ér véget, de a két pont közötti évtizedben sok szép, felemelő, szívet melengető eseményt is átél a három főhős, az özvegyen maradt, dán származású anya, a lánya és a kis árva unokahúg, aki velük él. Az első jelenetben épp a volt férj sírjánál járunk, és a ragaszkodás, a hiány és a szeretet szavai bukkannak fel a rá emlékezők gondolataiban – ami azért furcsa, mert a férfi súlyos alkoholista volt, durván és felelőtlenül viselkedett, és a halálával is csak újabb terhet tett a családja vállára. Olyan nagy terhet, ami végső soron megakadályozza a nőt az újrakezdésben, egy új család felépítésében.

Pedig talán ez lenne a nő, Karen egyetlen vágya, ez mozgatja minden döntését. Sőt, az esélyt is megkapja rá, de amikor az új szerelem, a svéd író, Carlos bekerül háromfős csapata közé, folyamatosan ellenállásba ütközik: az egykori családfő szelleme, tárgyai, szokásai kitöltik a lakást, és neki alig-alig marad benne hely. A kislányok nem szeretnék benne az új apukájukat látni, Karen pedig rendszeresen emlékezteti őt egykori férje rutinjaira, miközben, a gyerekek érzékenységétől tartva, külön szobában alszanak, előttük afféle barátnak hazudják egymást. A regény nagyon érzékenyen ábrázolja ezt az egyébként gyakori, és valóban nehéz szituációt: az új férfi megjelenését, családtaggá válásának lépéseit és leküzdhetetlen akadályait.

Az ennek ellenére is felfelé ívelő, a megoldás és a happy end felé igyekvő történet azonban egy váratlan pillanatban megtörik, és onnantól mindenki zuhanórepülésbe kezd, magukkal rántva az olvasót is. Carlos türelmét veszti, és egyik napról a másikra eltűnik, a hiánya azonban a nőt és a két kislányt is azonnal ráébreszti a veszteségre, arra, hogy összetartoztak, és minden játszma és maszk ellenére erős családot alkottak. Pont olyat, amilyenre mind a négyen vágytak, amilyenről korábban és azután is csak álmodni mertek. A legszebb pillanatok egyike egy hétköznapi, közös reggeli, amikor tapintható a béke, a nyugalom, a harmónia a toldozott-foldozott, annyi megpróbáltatáson átmenő, annyira ingatag kis közösségben: „Együtt reggelizni! Ha van valami, ami a szerelemmel majdnem egyenértékű, ez az. Együtt reggelizni annyi, mint megkoronázni, megköszönni az Isten ajándékát, megérteni, hogy ami a miénk, az halálig a miénk, harapnivaló, eleven napfény.” Nem az utazás, nem a különleges helyszínek, nem az ajándékok hozzák el a boldogság perceit, hanem az otthon, az otthonosság és a szeretet.

Innentől azonban a lakásban sorscsapást sorscsapás követ: balestek és betegségek váltják egymást, miközben minden egyes évfordulón, születésnapon és karácsonyestén csak arra várnak, hogy a férfi visszatérjen hozzájuk, vagy legalább üzenjen valamit, jelezze, hogy él. Gergely Ágnes mesterien mutatja meg az először családfő, majd őrangyalok nélkül maradt, az élet egyre mélyebb bugyraiba zuhanó, egyre nagyobb lelki, majd fizikai fájdalmat átélő emberek magányát, kétségbeesését, tehetetlenségét. A címbeli „őrizetlenek” szó a védtelenség és a kiszolgáltatottság metaforája – és ezt a jelentést a regény maximálisan kitölti. Nem lehet nem együtt érezni a kétségbeesetten kapkodó, a szerelme után kutakodó, és közben a gyerekekről kicsit el is feledkező Karennel, de még inkább a kórházról kórházra járó, erejüket vesztő, elhalkuló, szenvedő kislányokkal. A regény nagy tanulsága, hogy van a fájdalomnak is határa, nem igaz, hogy mindent ki lehet bírni, nem igaz, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy az áldozatok meghozzák a gyümölcsüket. Néha minden erőfeszítés és minden áldozat kevés.

Mindezt csak tetézik a nyolcvanas évek Magyarországának kulisszái: a lehallgatások, az útlevélkérelmek elutasítása, a gyógyszerhiány és ezzel a gyógyulás kis esélye. A svéd férfi magát a szabadságot és jólétet testesíti meg, a varázslatot, hogy valaki csak úgy felül a repülőre, és eljut Berlinbe vagy Velencébe, miközben itthonról csak álmodozni lehetett akkoriban erről is. Az álom azonban nem csak tematikusan fontos része a regénynek, hiszen az elbeszéléstechnika is álomszerű, azaz csapong, egy-egy képhez vagy jelenethez vissza-visszatér, egyes, időben és térben is távoli eseményeket összemos, egymásra kopíroz, elkever. Az írói módszer része egy-egy versszerűen koncentrált mondat, sőt bekezdés beékelése is – ezek szinte robbannak az amúgy visszafogott szövegben. Mint például itt: „Az ember csak azt bírja ki, amit érdemes kibírni. […] Hogy mit érdemes és mit nem, az csak annak jut eszébe, akinek nem volt gyereke, vagy akitől elvették a gyerekét”.

Irodalom

Honti Mária, A kifosztottak szenvedélye, Kortárs, 2000/9.

Iszlai Zoltán, Mentsvár nélkül, Tisztatáj, 2001/3.

Takács Ferenc, Sorsvetés, Mozgó Világ, 2003/5.