Koncz István: – – összegyűjtött versei

Amikor 1969-ben megjelent Koncz István Átértékelés című első kötete, költészetének társtalanságát emelte ki a kritika. A Magyarkanizsán élő ügyvéd költőre belgrádi egyetemi évei alatt József Attila és Pilinszky mellett a szerb költészetben tapasztalt lecsupaszított versbeszéd is hatott. Szabadverseiben „végletesen pontos képek” létrehozására törekedett, amelyekben minden szónak kiemelt szerepe, fontossága van. Nyelvhasználatát tömörség és koncentráltság jellemzi. Keveset írt, de amikor megszólalt, pályatársai és a kritika figyelmét is felkeltette. Kívülálló volt, aki meg tudta őrizni függetlenségét az irodalmi és hatalmi köröktől. Ellen-máglya című könyve csaknem húsz évet váratott magára, 1987-ben jelent meg. A Koncz István összegyűjtött versei az első két kötetet változatlan formában veszi át, emellett – az azokéval megegyező terjedelemben – kötetben meg nem jelent verseit és hagyatékban maradt töredékeit tartalmazza. A Koncz István összegyűjtött versei Koncz költészetének jól kirajzolódó alakulástörténetét, fázisait rajzolja ki. Az 1960-as években a vajdasági magyar irodalomban az alkotónak a tájhoz és a természethez való viszonyulása olyan meghatározó volt, hogy felismerhető választóvonalat jelentett irodalmi nemzedékek között. A természet képi megformáltsága a költői identitás függvényévé vált, létélményt fejezett ki, a létezés egészére kérdezett rá.

Koncz Istvánnál a szülőföldvers és a tájélmény romantikus egybejátszásának elutasítása egyaránt a vers depoetizálásához vezet. Korai verseiben a „díszeit elhagyó” vers és a díszeitől megfosztott táj egyszerre jelenik meg. A törvény, a rend, a hit fogalmi köreit járja be, és a versértés határait feszegető elvontsággal szólal meg, az önmagát „homo moralisként” meghatározó költőt eszmei és erkölcsi kérdések foglalkoztatják. Ha természeti képek kerülnek elő, azok az intellektualitás és racionalitás tudatosságát ötvözik. Akkor tűnik igazán szembe költői látásmódjának változása, ha egymás mellé helyezzük két emblematikus Tisza-versét. Első kötetében jelent meg A szép Tisza és más, amelyben kijelenti: „A part ellenségem.” Ugyanez a mondat zárja a verset, tehát keretként funkcionál. A part ellenségességéről szóló kijelentés közé ékelődik a két part közé zárt folyó leírása, a keret statikusságának ellentételezéseként a mélyben meghúzódó, rejtett, mozgó-örvénylő szépség képzetei sorakoznak. Nincs azonban modalitásbeli eltérés a közlendőben. A gyöngykagylók és aranyhalak rejtette szépség nem látványelemeken, hanem archetipikus képeken, a tudás toposzain keresztül jut kifejezésre, amelyet a lírai én az értelem erejével hitelesít. A húsz évvel később íródott A Tisza partján is keretes vers. De csak ebben hasonlít az előzőhöz. Mint tudjuk már, a határvonal, a part ellenség, a Tisza-parton állva pedig az első mondat: „Háború lesz.” A verset profetikus jövendölésnek gondolhatnánk, de nem az, a költő nem a próféta pózát veszi fel. A háború várása a térség emberének örökös szorongásérzetét, állandó létállapotát jellemzi. Ahogyan például Kosztolányi Dezső is beszámol a Belgrádban tett első világháború előtti látogatásáról szóló útirajzában ennek jeleiről, pedig a város csak szomorú sivárságával áraszt baljós légkört: hazafelé tartó vonatának ablakán egy mondatot pillant meg, „valamelyik utas levette gyémántgyűrűjét, és az üvegre nagy, értelmes betűkkel – magyarul – rákarcolta: – Háború lesz”. De említhetnénk Koncz István kortársának, Domonkos Istvánnak a sejtését is Kormányeltörésben című – jóval korábban, 1971-ben keletkezett – hosszúverséből, s két, immár szállóigévé lett sorát: „Mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”. Az ösztönös ráérzés nagy verse ez, mint ahogyan Koncz Istváné is, 1987-ben.

A jövőt előrevetítő baljós mondat és a vers következő sora között óriási szakadék tátong, hatalmasra nő a két kijelentés közötti távolság. A jövő idejűt egy múlt idejű közlés követi, ily módon is érzékeltetve a jövő múlt általi meghatározottságát: „A parton elvirágzott a fűz / s a jegenyenyár, – / apró pelyhe zilálva száll, –”. A racionális, kötelességtudó versíró képe és a szikár, dísztelen költészet eszménye ekkor hull a szemünk előtt darabokra, s átveszi a helyét a szenzibilis, a világ rejtett összefüggéseit fürkésző művész alakja. A díszeit vesztett vers most teljes pompájában ragyog fel: a megiramló jambikus lejtést a hosszú magánhangzók sorvégi helyzete fékezi, a rímelés lassítja, a helyenként felbukkanó időmérték és a végig fenntartott zeneiség nagyfokú retorizáltsággal az éppen múló szépség látványát idézi. Az elmúlás fölött érzett elégia vershelyzete ez, nem csupán az évszakok körforgásáé, hanem a „létezés” transzcendens átéléséé, mely képben, látványban fejezhető ki.

Koncz István költészetének következő állomásaként további klasszicizálódását, a személyesség felerősödését figyelhetjük meg. A lírai én nem a létezés abszurditásáról beszél, nem általában az emberi elmúlás szomorúsága gyötri, hanem a meghalás árnyékában szólal meg. Többé nem létezés van, hanem élet, nem elmúlás, hanem saját halál. Nincs ebben a versbeszédben sem filozofikus elvontság, sem metaforikus áttételesség. A versben annak a határnak az átélése és átlépése valósul meg, melyen túl már csak semmibe zuhanás következik. A drámaisághoz elégséges a hétköznapi nyelv egyszerűsége. Nem nagy költői opus Koncz Istváné, verseinek hatása azonban annál nagyobb volt. Az Új Symposion első generációjának tagjai nemcsak szellemi elődjüket találták meg benne, hanem nemzedéktársuknak is tekintették.