súgó szűrés
keresés

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény

Szerző
Karátson Gábor
Kiadás éve
2005
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Helikon Kiadó
Oldalszám
708
A szócikk szerzője
Sturm László

Szerteágazó életmű központi darabja az Ötvenhatos regény. Karátson Gábor (1935–2015) nemcsak író volt, festő, fordító, környezetvédő is. Bár fiatalon írói-költői tervei vannak, az ’56-os forradalomban való részvételéért hároméves börtönbüntetésre ítélik. 1958-ban szabadul, de a jogi karról kizárják, egyetemi tanulmányait nem folytathatja. Ekkor szembesül a Kádár-kor valóságával, úgy látja: „magyarul ezután már csak hazudni lehet”. Ezért másik tehetsége, a festészet felé fordul, és először ott teljesedik ki. A szépirodalomhoz majd csak 1982-es regényével, A gyermek Altdorferrel tér vissza. Ezután következik az irodalmi főműnek tekinthető trilógia, melynek első könyve, az Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony (1992), a második (talán központi) darabja az Ötvenhatos regény. A trilógiát záró A csodálatos kenyérszaporítással(2014) – az előzőekhez hasonlóan szintén évtizedes munkával – élete végén készül el. Az egyes kötetek külön-külön is teljes értékűek, de egybe is foghatóak, hiszen Karátson azok közé az írók közé tartozik, akik egész életükben tulajdonképpen egy könyvet írnak. Az Ulrik úr… inkább a magánéletet állítja a középpontba, az Ötvenhatos regény a forradalmat, A csodálatos kenyérszaporítás pedig a környezetvédelmet, a Duna-mozgalmat, de valójában minden téma mindegyik könyvben jelen van, csak némi hangsúlyeltolódással.

Az Ötvenhatos regény műfaját nehéz lenne egyértelműen meghatározni. Éppannyira tekinthető regénynek (tudatregénynek, naplóregénynek vagy történelmi regénynek), mint önéletírásnak, emlékiratnak. Jellemző, hogy a szereplők egy része szerepel csak eredeti nevével, más része álnéven jelenik meg. Karátson még saját Kádár-kori énjét is kitalált néven emlegeti, mintegy elhatárolódva a lemerülés, a megalkuvásnak érzett túlélés korszakától.

A szerző úgy ír ötvenhatos tapasztalatairól, hogy minduntalan vissza- és előre ugrik az időben. A 20. század elejétől, nagyszülei korától egészen a kézirat nyomdába adásáig fogja át az időt, a személyes és a nemzeti történelmet. A rövid fejezetekbe, szinte jelenetekbe tördelt hosszú regényben a forradalom- és a börtönélményei mellett arról mesél, hogyan élt a családja és hogyan halt meg az anyja egy bombatámadásban, mit jelentenek neki az erdélyi utazások, a festészet és a kínai filozófia, kikkel barátkozott és meddig, hogyan került be a rendszerváltás körül egy később párttá szerveződő értelmiségi körbe, és hogyan távolodott el tőlük. Számára ugyanis ’56 nem egy elmúlt történelmi esemény, hanem olyan magaslati pont, amely lehetővé teszi a személyes és nemzeti önértelmezést. Mérce, amely reményt ad, de amely megmutatja a jelen kétségbeejtő voltát is. Végső soron ’56 jézusi esemény a számára. „Ha könyvet akarnék írni Jézusról vagy a forradalomról – nem mondom én, hogy a kettő egyremegy, de ezen a ponton, mint a végtelen fekvő nyolcasának két cseppformája középen, összeérnek” – írja. A forradalom ilyen transzcendens, kozmikus felfogásában Karátson Ottlikkal, Vas Istvánnal is rokonítható, akik – egyéb világszemléleti és regénytechnikai kérdésekben is vélhetően – erősen hatottak rá, illetve párhuzamba állíthatóak vele.

Úgy érzi, a forradalom leverése óta viszonylag folyamatos a létrontás, és ezen a rendszerváltozás se sokat segített. Ahogy írja: „a modernség, amelynek a »rendszer« csupán az egyik (igaz, kiváltképp kellemetlen) formája volt […] magát a valóságot teszi idézőjelbe […] rendszer rendszert követ, de valamennyi a valóság megsemmisítésére törekszik, metafizikai és gazdasági eszközökkel”. A „se kommunizmust, se kapitalizmust” ötvenhatos szellemben valami harmadik utat látna társadalmilag és spirituálisan üdvösnek, de ennek megalkotása még jobbára feladat, nem kidolgozott elmélet: „épp ez a kérdés, mi legyen, épp az a baj, hogy sem a valóságban, sem képzeteinkben nem létezik még az a rendszer – »az igazi konfuciánizmus«, mondanám ma –, amely az embervilágot maradandóvá, a földön még sokáig élhetővé tenné”. Számára a forradalom leverése egy sorba kerül a népirtásokkal, Trianonnal, a Duna elterelésével, a 2004-es népszavazással. A forradalom pedig szintén egy, az előzővel ellentétes sorozatba illeszkedik: a magyar múltból a honfoglalás, Szent László és Mátyás kora fogható többek között ’56-hoz, az egyéni élet szintjén pedig a család közössége vagy az Erdély-élmény.

Az író úgy használja föl a modern regény technikáit (montázsszerkezet, töredékesség, nézőpont-váltogatás, műfajkeverés), hogy azt alárendeli a magyar próza Mikszáth nevével fémjelezhető anekdotikus hagyományának: a visszanyert személyességnek. Bár számos elmélkedés található a regényben, azok mindig történetbe és ezáltal adott szituációba ágyazódnak, így képlékenyek, helyzethez, személyiséghez kötöttek maradnak. Mint írja, történetei zömét hosszas mesélgetés után veti papírra, majd jön az „örökös másolás és közben itt is, ott is egy csekélyke fordulat”. Így szinte önmaguktól rajzolódnak ki a rekonstruált valóság mögött valamiféle magasabb rendre utaló mintázatok, szimbólumok. A (sztrádával szembeállított) gyalogút, a nőiség, a víz, a hegy például mind ilyen szimbólummá fokozódik. A távol-keleti bölcsességet (ő maga is lefordította a Tao Te Kinget és a Ji Kinget), a böhmei misztikát, Goethe Faustját és színtanát, a keresztény hitet és számos egyebet elmélkedéseibe építve egy új „geocentrikusságot” ajánl, amely a mennyiségi szemléletet minőségire cseréli. A regény alapos megmunkálása, sokoldalú motívumhálója mégsem válik nehézkessé, de még csak szembeötlővé sem, mivel pergő jelenetezéssel, és világos, az élőbeszédhez közelálló stílussal párosul.

Irodalom

Alexa Károly, Az ötvenhatos regény, = Uő., Életünk és irodalmunk, Budapest, 2006, Kortárs.

Pécsi Györgyi, „Ötvenhatosregény”, = Uő., Folytatódik, Miskolc, 2007, Felsőmagyarország.

Sturm László, Ottlik-hagyomány Karátson Gábor Ötvenhatos regényében, = „…ami biztosan van…”, szerk. Finta Gábor, Fűzfa Balázs, Szombathely, 2012, Savaria University Press.

Szántó F. István, „Mintha egy mitikus történetnek volnánk szereplői”, Kortárs, 2006/6.

Thimár Attila: „Másolat a légi képről”, Kortárs, 2006/6.