Juhász Ferenc: Pipacsok a pokol fölött

Az 1989-es rendszerváltozás után jó fél évtizeddel kiadott (a Föld alatti liliom [1991] és a Krisztus levétele a keresztről [1993] c. munkáit követő) kötetében Juhász Ferenc a megváltozott magyar társadalmi, kulturális és művészeti környezet új feltételeihez – egyszerre az önmaga helyét kereső és az új világot elemző igénnyel – igazítja az ötvenes évek elejétől kialakított poétikai rendszerét. Az 1995–96 között írt verseket egybegyűjtő kötet alapkarakterét e korábbi lírikusi eszméknek, elveknek és módszereknek a módosult időhöz mért újraalkotása adja. Az emberi és az emberen kívüli létbe, az őstörténeti és a kozmikus övezetekbe nyíló, a történelmi, biológiai, transzcendens metaforasorozatokat és víziókat teremtő költői szemlélet a történelemnek ebben – a korábbi évtizedekhez képest radikálisan megváltozott – szakaszában új tematikai kihívásokba, történelem- és nemzetfelfogásba, politikai akaratokba és esztétikai álláspontokba ütközik. Ez a komplex szituáció a Juhász Ferenc-i líravilág és költői szerep új vonásait hívja elő.

A kötet meghatározó tónusa a már a Krisztus levétele a keresztről (1993) és a Világtűz (1994) c. könyveket is átsugárzó – sebzettségnek és változatainak: a kirekesztettségnek, a megbántottságnak és az anakronisztikussá minősített – állapotnak az érzése. Ezzel párhuzamosan a művek egy részét a kor számos jelenségére reflektáló, erősen kritikai ítéletalkotás hatja át: „Ebben az országban az a rossz, hogy sehol se jó ebben az országban.” (Éposz szonettekből) A kor folyamataiból való kiszorítottság érzését az öregedés súlyosodó élménye is fokozza. Az ebből felfakadó halálképzet is valamennyi kötetegységben (Éposz szonettekből; Morzsák a merengés-asztalon; Macska-éposz; Galapagos; Élni: hűség) nyomatékosan szerepel. A nem csupán metafizikai, de a nemzeti történelem és a személyes küldetés síkján is értelmezhető Pipacsok a pokol fölött kötetcím összefoglalóan utal a könyv belső fájdalmakat, külső bűnöket, apokaliptikus emberi végkifejletet festő képzettársításaira. Az időben izolálódó ember személyes gondjai és félelmei, a kitagadottság, az árvaság érzete egybeszövődik az emberiségre a történelmi és a természeti időből rászakadó méltánytalanságokkal. A kettős kilátástalanság egymással szinonim képletei között a saját költői szó visszhangtalanná válásának érzése a legfájdalmasabb: „Ki kérdezi: mit szólok én ahhoz / hogy sorsomra sziklákat görgetnek?” (Éposz szonettekből); „körülöttem a gyűlölet gyújtogatása s hull a lángoló gerenda rám…” (Morzsák a merengés-asztalon)

A Juhász-Ferenc-i verskozmoszban még inkább előretörnek a sorsban, a történelemben, a fizikai világban érzékelt zűrzavar és romlás nyomasztó jegyei. A világperifériák ezt részletező leírása, e káoszt is stilizálva, burjánzóan fonódik rá az alaptémák kifejezésére (Galapagos). A 20–21. századi irodalomnak az a periféria-figyelése, részlet-körüljárása és mikroelemeket halmozó környezet-megjelenítése az ötvenes évek közepétől mind intenzívebben felerősödik (Macska-éposz). Az ismétlődő keserű személyes állapotrajzokat, a kritikus társadalomképet, köztük az éles és politikai tartalmú ítéleteket a jelenről és az emberről gondolati, képi és műfaji szempontból is új elemekkel gazdagító versek ellenpontozzák. Az egyes művekben diaszporikusan megnyilatkozó társadalomelemző mozaikok a korállapot több riasztó, fájdalmas részletét világítják meg: „Mert elszegényedés és elszegényítés, / vád, gyanúsítgatás, Istenből sár-morzsák”; „Fönt üveg-emelet-buszok, lent metro-barlang koldusok…” (Éposz szonettekből)

Az Éposz szonettekből több műve e líra pontos valóságfigyelését, a mikrovilágot megjelenítő vonásait és ennek plasztikus tömörségét is kiélesíti, s minőségében odahelyezi a hosszabb versek vagy az époszok értékei mellé. Az Éposz szonettekből kompozíciója az éposz – jellegzetes Juhász Ferenc-i – műfaját négy alegységbe és azokon belül kilencven szonettbe tördeli. A „Minden egész eltörött” gesztusát e jellegzetes műfaján végrehajtó költő a magyar lírát a hosszúvers és az éposz felé kitágító irányai után itt az összevont képekkel, zárt formában gondolkodó, sűrítő formaalkotásának az eredményeit mutatja fel. A kilencven szonett tematikáját a halál, a holtakra emlékezés, az emberi bűn, a temető, a történelem katasztrófái, a magány, az öregedés, a betegség és a poétika önvédelmének motívumai uralják. A személyiség állapotrajza itt is a történelmi tragédiákhoz mérve fogalmazódik meg. („Én meg mint tömegsír, holtakból dobálva, / ráng a véres idő, halott holtat harap.” 17.) A mellőzöttség fájdalmával a szerző – az öregedő Arany Jánost idézően – a teremtett értékek bizonyosságát állítja szembe („Ha csak egy szó, egy szó marad!: akkor is érdemes volt.”) A Galapagos – halmozott metaforaláncokban építkező – hosszúverse (a temető látványára a Galapagos ősvilág-vízióját komponálva rá) a hatvanas évek közepén született József Attila sírja ikerpárjaként szintén önértelmezést keres. A költő a létigazolást kutatja – a sírok között bolyongva – Arany, Vörösmarty, Ady alakjaiban s a később az Élni: hűség ciklusban megidézett Petőfi (Ad notam Petőfi) sorsában is. A többségében töredékek, versvázlatok, műkezdemények, ujjgyakorlatok, fricskák és a néhány hosszabb mű gyűjteményeként összeállított Morzsák a merengés-asztalon Arany akadémiai papírszeletkéinek, József Attila töredékeinek, verscsíráinak, Weöres Sándor játékos szösszeneteinek hangját, Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének önreflexív akkordjait, Nagy László utolsó pályaszakaszának öniróniáját felidézve áll össze nagyobb egységgé – ám még e játékosságban is kiütköznek a haláltudat és a bomlás riasztó tünetei.