Oláh János: Por és hamu

A Kilencek költőcsoport antológiájának (Elérhetetlen föld, 1969) címadó versét alkotó költő, író és drámaszerző negyedik lírakötete a rendszerváltozás utáni bővebb évtized költői termését foglalja magába. A Kádár-korban önmagát és családját jórészt cselgáncsoktatásból fenntartó szerzőnek a megnyíló publikációs lehetőségek, írói, szerkesztői sikerek sem tudják visszaadni – részben az alkotói elvek, részben az elemi létfenntartás kényszerei miatt – a diktatúrában elrabolt szabadságát. Költészetében egyre komorabban jelenik meg a több mint negyedszázada pályájára rakódó gondokkal való szembesülés. A Por és hamu című kötete erről a kemény szembenézésről ad számot.

A könyv alaphangja, a személyes krízisérzet a 20. századvégen és az új ezredelőn nem csupán Oláh János verseiben képződött meg. Az izolálódó tehetség, a folyamatosan a roncsoló történelmi erőknek feszülő küzdelem tükröződik vissza Ratkó József, Serfőző Simon, Buda Ferenc, Kalász László, Nagy Gáspár és mások műveiben is. Ám Oláh e köteténél keserűbb verseskönyv – mint évtizedekből koncentrált létélmény kifejeződése – aligha született ebben az időszakban. Nem csupán a közösségi sors érdekében felszólaló költészet űzöttség-érzését állítja fókuszba, hanem – címével is tudatosítva – a személyes élet végső pusztulásba zuhanását is alapélményévé teszi. A könyv hét ciklusa a „por és hamu” közeledő állapotának fenyegetése alatt felmért küldetés analízise, a történelem hálójába szorított személyiség önértelmezése. A költői közérzet hátországát az öregedés és a betegségek is beárnyékolják, a könyv sorselemzéseinek fő irányát mégis a közéleti költészet személyes sorsban megtapasztalt sérüléseinek röntgenezése adja. „Az egyetemes szenvedés még összetettebb egyéni, közösségi létkataklizmákkal telítődik. A hallgatás elhallgattatással és kényszerhallgatással […] az elmagányosodás tétnélküli ambivalenciájával viaskodó létfeszültségnek számtalan változata csapódik ki – egész motívumkört, sokértelmű képhálózatot bontakoztatva ki.” (Bertha Zoltán) A megelőző gyűjteményben (Nagyító fény, 1991) már feltünedező fájdalmas hangoknak itt még keserűbb akkordjai születnek meg. Az egyes ciklusok más és más szempontokból adják pszichológiai, kultúrtörténeti, személyes és nemzetsors-ábráit a közös tárgynak: a küldetés vélt csonkaságának (hiábavalóságának vagy befejezhetetlenségének) előbb a Rákosi- és a Kádár-kor, majd az ezt követő történelmi idő Magyarországán. S mert a szerep felmérése a teljes emberi távlat átfogását kívánja, jó félszázados történeti-antropológiai-kulturális horizonton (a gyermekkortól a jelenig) képződik meg a lírai önértelmezés. Ez az ív az áttekintett időnek a nemzeti alapú költészetre irányuló romboló hatásmechanizmusait a személyiségre gyakorolt lélektani és fiziológiai következményeivel együtt foglalja magába.

A Kagylómély a költőt körbeszorító történelem és az öregségbe hajló lét kontrasztos színeit kiemelve tudatosítja az alaphelyzetet (Szabadság; Orvostól orvosig; Az öregség). Az Eltörött vonók az emlékezés keretei között a feladatfelmérés irányába tágítja a kötet egészét is (Vásznak a szélben), illetve filozófiai távolságokból szembesít az elfutó idővel (Rejtvény; Megpróbálod). A Célgömb a személyes mellett az egyetemes sorsot is az örökös fenyegetettség közegeként mutatja meg. A beborult égen csupán a gyermekkor emlékei tűnhetnek át derűsebben (Égtől égig; Kés a földben). A méltó küldetés végrehajthatatlansága miatt keletkezett gyötrő hiányérzet a személyes életet ért támadások erejével kap közös hangot A megkergült iránytű ciklusában (Hátad mögött; Dobog a föld). A szél pórázán című szövegegység alkotásai a lét és a történelem kiismerhetetlen, rideg törvényeinek atmoszférájába rántanak, „jeges borzongások”, „kísérteties díszletek” közé. Egyre erőszakosabban ostromolja a beszélőt az elmúlás levegője, az értelemkeresés a káoszt láttatja a szétzúzódott múltbeli célok fölött (Éjszaka kettő felé; Bármi történt; Hűlő nap). Az Árny-odú ciklus kivégzés előtti életérzést idéző sötét analógiái (Bordó mente; Félszárnyú madár) még veszélyesebb, szakadozottabb világba vonnak. A korábban függetlennek tetsző személyes lét itt végképp a „kővel dobált madár” allegóriájához hasonul (Mágnes). A Zúg a nyárfa záró ciklusának összegzései az idilltöredékek parányi helyzetrajzai között is a nemzedéki sorstapasztalattá emelt kifosztottság tárgyszerű vázlatait vagy nyugtalanító látomásait rögzítik. A művésztársaknak ajánlott költemények (Szédült ecset; Gyíktojás; Vak tükör; Az aranyszarvas elvesztése) sem képesek feloldani a kötetegész kulcskategóriáiként megszilárduló „nemlét”, „elmúlás” és „kivégzés” fogalmait.

A könyv a magyar líra örökségének számos erővonalát oldja magába. A tárgyias és az elvont tárgyias (Átkelni nem lehet; Zsögödi tájkép) lírafutamai a látomásos-metaforikus vers (Bomlott sziget), az avantgárd képalkotás (A belső ragyogás), a groteszk-abszurd látásmód (Kibúvó), a magyar népköltészet és folklór (Bordal) elemeivel forrnak össze. Az alapjaiban gondolati verstípus újszerűen ötvözi a társadalom- és önsors-elemző líra értékeit, s köti hozzá e költészetet a közelmúlt és a jelen történelméhez, szociális folyamataihoz és filozófiai áramaihoz. A poétikai jellemzőket intellektuális középpontként a nemzeti és a személyes lét alapkérdéseinek ötvözése fogja egybe. A Nyárzöld című vers – tragikus példaszerűséggel mutatva vissza a személyes és a nemzeti közelmúltra – így ad tanúságot erről: „Nyirkos csizmák nyomát / törlöd a mellkasodról. / Minden szónok / a szeretetről papol. / Még nem gyógyult be / a farsangi hullabál sebe. / Bárkit elítél az átmentett morál. / Nem tudja senki, / e körmönfont kivégzés / mit tett velünk.”