Lőrincz György: Pusztulás

Tamási Áron, Szabó Dezső és Sütő András szépprózai örökségének folytatójaként kizárólag szülőföldje, a Székelyföld múltját és jelenét örökíti meg riportjaiban, elbeszéléseiben és regényeiben Lőrincz György. Magát „nem hivatásos” írónak nevezte egy interjúban, részben mert nem tartozott írócsoportokhoz, részben – s főleg – mert számára mindennél fontosabb a valóság, az élet meggyőző elmesélése. Regényíró mesterének Móricz Zsigmondot, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt, Cseres Tibort, Tar Sándort említi, de nem kevésbé hatottak rá a két háború közti erdélyi szociográfusok sem. Kifejezetten törekszik a szociográfiai hűségre, ugyanakkor szenvedélyes személyessége, a műveket átjáró érzelmi állásfoglalása lírai karakterű prózát eredményez. Tucatnyi riport-, szociografikus és elbeszéléskötet után a Pusztulás c. „szociográfiai indíttatású” „lírai prózában” elbeszélt regényében (Pieldner) összegző szándékkal írta meg Székelyföld 20. századi sorsát.

A háromrészes mű a háromgenerációs, régi birtokos Köblös família huszadik századi családtörténete. A regény szerkezeti rendje Pomogáts Béla szerint a klasszikus családregényekét követi, Thomas Mannét, Martin du Gard-ét, Gorkijét: az első generáció a vagyonszerző, a második a megtartó, a harmadik az életforma-változtató – mindez székelyföldi környezetben, unitárius vidéken, romániai kisebbségiként. A regény főszereplője a viszontagságok alatt megkeményedett Köblös Orsolya. A hozomány nélküli tanítónő feleségként kerül a falu, Tarnócföld legnagyobb földbirtokosának családjába. Férje, Köblös Ákos sikeresen gyarapítja a gazdaságot, de 1949-ben, a kuláktalanításkor elhurcolják, és soha nem tér vissza. A Németh László-i asszonyhősökre, Kurátor Zsófira, Égető Eszterre emlékeztető (Pomogáts) Orsolya felnő a gazdaszerephez; férje haláláig dacolva próbálja menteni a birtokot, közben némán vívja harcát engesztelhetetlen anyósával és a beszolgáltatásokat irányító, mozgalmár asszonyriválissal, a volt cseléd Varró Etellel. Ez, Az örökség őrzője c. első fejezet a regény legerősebb része. A Félálomban c. második rész főszereplője Kenéz István unitárius lelkész. Korábban rendre kiállt magyarsága mellett, 1989 után is szerepet vállalna a közösség újjászervezésében, de az új hatalom képviselőitől szembesülnie kell azzal, hogy felesége évtizedeken át jelentett a Securitaténak. (A besúgást később önálló regényben is feldolgozta az író: Besúgó voltam, szívem, 2008.) A regény harmadik része, a Pusztulás, Orsolya fiának, Áronnak és unokájának a története. ’89 után Áron visszaveszi a birtokot, megpróbálja helyreállítani a gazdaságot, de a román törvények csődbe viszik. Riasztók a tapasztalatok: az egykor virágzó Sajgóföldön mindenütt kiürült falvak, nyomor, fizikai, lelki pusztulás; Kenéz pap az egyik faluban az utolsó magyart temeti, Köblös Orsolya elszántan, egyedül várja a halált a lerobbant kúriában. Az unoka, akit magyarsága miatt még a liberális demokráciában is munkaszolgálatra soroznak be, szülőföldjén már nem akar semmit, családjával áttelepül Magyarországra.

A regény, fölbontva a lineáris időt, a jelenből tekint vissza a múltra és félmúltra. Az emlékezés hol szinkrón módon idézi meg az eseményeket, hol pedig az utólagos kommentálások, kérdések, töprengések tükrében. Az idősíkok sűrű váltása képezi a könyv dinamikus feszültségét, így fokról fokra tárul fel a főbb szereplők és családjaik teljes élete, s általuk a romániai magyarság sorsa. Különösen érzékletes a régi, rendtartó székely falu mindennapjainak és az ötvenes évek rettenetes kiszolgáltatottságának a tablója; a ’89 utáni széthullás sötét tónusú víziója Nyirő József Néma küzdelem c. regényével mutat rokonságot. Lőrincz György könyve a hagyományos realista stílust ötvözi a lélektani regényével és – a mindentudó narrátor révén, de különösen Kenéz pap töprengéseiben – némiképp az esszével. Az író történetileg és a mindennapi élet szintjén is pontosságra törekszik (a paraszti gazdálkodás rendje, az ötvenes évek beszolgáltatási kvótarendszere, a titkosszolgálat alattomossága), de a tények nem önmagukban érdekesek számára, sokkal inkább a miértek izgatják. A regény fő kérdése az, hogy mikor, miért roppant meg a sajgóföldi (székelyföldi) magyarság teremtő ereje, élni akarása. 1918–1947–1991 – ezek a fő határdátumok, azaz a kisebbségi sors a fő ok, mert bár – a transzilván hagyomány szerint (Pieldner) – élhetnének békében is, ahogy ezer éven át, Trianon óta minden román törvény a magyarság ellenében íródott. A regény fájdalma a lehet, lehetett volna állapotát (Orsolya más korban „nemzetépítő asszony lett volna”) az értelmetlen magyarság- és társadalompusztítással állítja szembe. A Köblös család felemelkedését és széthullását, Kenéz pap megalázottságát, egyáltalán a 20-21. századi székelység végzetét egyszerre dramatizálja és oldja szépségbe a regény lírai nyelvezete.