súgó szűrés
keresés

Fodor András: Reményfutam

Szerző
Fodor András
Kiadás éve
1985
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
124
A szócikk szerzője
N. Horváth Béla

A Reményfutam Fodor András tizenegyedik verseskötete. A szerző beérkezett költő, ez idő tájt a Magyar Írók Szövetségének alelnöke. Sokrétű kapcsolatrendszer köti a magyar irodalom úgyszólván minden meghatározó csoportjához, alakjához, túllépve a népi-urbánus megosztottságon. Irodalomszervező tevékenysége méltán elismert. A Fészek Klubbeli estjein sok-sok pályakezdőt állított reflektorfénybe, felhívva rájuk a figyelmet, ha olykor csak rövid időre is. Legendás hatalmas aktatáskájával járta az országot, benne mindig felfedezésre váró fiatal és/vagy vidéki költő-, írójelölt kéziratával. Fodort származása, küldetéstudata is predesztinálta erre a szerepre. Szinte mindent tudott a vidéken élő alkotó értelmiségről, kapcsolatot tartott a helyi írói csoportosulásokkal.

A Reményfutam megjelenésekor már a költői befogadtatás is megtörtént. Szűnni látszottak a kritikusi fanyalgások, amelyek hiányolták a személyességet, a költői beszéd átütő erejét a korábbi kötetek kapcsán. Az „idilli realizmus” némiképp kétes értékű elismerését is oszlatták az újszerű tárgyiasságot képviselő versek. Ez a fajta költői irány és versmodell ellenállt a költői reflexivitás vagy a stilizációs beszéd más alkotóknál sikeressé vált programjának, s eloszlatta a Fodorral kapcsolatos kételyeket is, amelyek nem látták műveiben a határozott esztétikai irányt, s kontúrtalannak vélték a költő profilját.

A Reményfutam kötetcím mégis tele van öniróniával. Hisz a szókapcsolat köznapi értelemben is egyfajta vesztes pozíciót jelöl, vagy olyan heroikus küzdelemre utal, amely során az ember a külső körön, a versenytársakénál nehezebb körülmények között küzd a sikerért, vállalva a lemaradás, a bukás esélyét is. Egy baráti feljegyzésben olvasható, hogy a költő rezignáltan szétválasztotta a szavakat, és költői helyzetét, kötetének sikerét nem a reménnyel kapcsolta össze, hanem a futammal. Miért ez az önirónia, honnan ez a rezignált sorsértékelés?

A kötetben gyakori a gyászvers, a búcsúzás, sokasodnak a halottak. A két legközelebbi barátot, Fülep Lajost és Colin Masont már elsiratta az emlékezetes Kettős rekviem (1973) ciklusba sorolt emléktöredékeiben, olykor lamentáló, zsoltárszerű verseiben. Az emlékezés emberi-költői gesztusa, a meghalt barátok búcsúztatása most újra előhívja Fülep és Mason alakját is. Az Ezer este Fülep Lajossal Eötvös Kollégiumba helyezett látomásait egy találó Előhang vezeti be, Gorkijnak Tolsztojról írott szavai, a tanítvány rajongó hitvallása a mesterről: „Nem vagyok árva a földön, amíg / ez az ember él.” A megidézett alak, s a pillanat „mondhatatlanságát” a másik Fülep-vers is értelmezi: „Borzongató, hogy sohase járt itt, / mégis mindenkinél jelenvalóbb.” (Fülep az Akropoliszon) Colin Mason a kötetzáró, feszesre komponált versben, a Gyámkőben idéződik meg. Az emberi lét végessége, s a közösség vesztesége a Bibó István halálára írott vers kissé elvontnak tűnő képeiben, darabosabb narrációjában kap hangot. A sokszor megélt veszteségtudat kifejeződése ez, amely a látó emberek halálakor fogja el a gondolkodó hátramaradottakat: „A lábadozó megmaradt / a diagnoszta elment, / cipelve lelkifurdalásunk koszorúit.”

Fodor – ezúttal is – ciklusba rendezte verseit. A halál-verseknek nem is adhatott volna érzékletesebb címet, mint ami a Babits emlékének szentelt vers élén áll: „Ha vagyunk”. Ugyanilyen találó a Két pólus cikluscím is. Az örök költői témát, az utazás borzongató élményeit, egy korábban nem ismert világba való elmerülés megilletődött szépségét idézik fel az idesorolt versek. A görög, spanyol tájak, élmények azonban legtöbbször nem a maguk konkrétumaiban tűnnek fel, hanem egyfajta átszűrt élményként, mint elmosódott képek, összekenődött színek sejtelmességei. A Szunion hangulatos élményrögzítésében, a kis közbeékelt epizódban, ahogy a turista lány hiába keresi a nagy angol költő falba vésett nevét, a létezés jelenének és örökkévalóságának feloldhatatlan, de mégis mindig feloldásra váró ellentéte is megfogalmazódik. A dolgok, a jelenségek „moccanatlanul állnak a koraősz leheletében”.

Tematikusan sokszínű és sokszólamú kötet a Reményfutam. Fodor ez időre már rég elhagyta a dallamos, hajdanán a klasszikus oroszokon (Nyekraszov, Puskin) csiszolódott versformákat. A modern költészet olyan klasszikusait fordította, mint Auden vagy Rózewicz, megtanulva a darabosabb, fragmentált versbeszédet, a látványok tárgyiasságának rögzítését is. Nem meglepő tehát, hogy ebben a kötetben ritkák az olyan „versszerű versek”, mint a Múzsák szövetsége. Szándékoltan szögletesek a versformák, a struktúrák, olykor a beszéd feszültsége szétfeszíti a sorokat. Máskor viszont ebben a szándékolt formátlanságban nagyon is egyszerű hangon szólalnak meg fájdalmas, mély emberi vallomások: „Mit mondhatunk? / Végtére is / veletek együtt bukom el. / Nem véd se irgalom, se hit. / Hisz még az Isten fia se tudta / megváltani a hűség bűneit.” (A hűség bűnei)

Irodalom

Csűrös Miklós, Fodor András: Reményfutam, Tiszatáj, 1986/1.

Domokos Mátyás, Fodor András: Reményfutam, Vigilia, 1986/4.